Az erdélyi magyar falu krónikása

Többek között Csávossy György szaktanárral, az országos hírű borásszal, Mezei Sándorral, aki 33 éven keresztül vezette a csombordi szakiskolát, vagy Bartok Árpáddal, aki számtantanár létére annyira megtanulta a borászatot és a szőlészetet, hogy tanította is. E riportokba mindig be lehetett lopni az embert, egy-egy ilyen beszélgetésnek mindig volt üzenete, mondanivalója.

– Megfordultál az egyetemi szférában is, több riportod kutatókhoz kötődik...

– Rádióriporterként elkísértem feleségem az évente megtartott Biofizikai Konferenciákra. Megszólaltattam többek között Auslander Dezső kolozsvári egyetemi tanárt, Nagy József temesvári professzort, Veress Éva kolozsvári biofizikus kutatót, Uray Zoltán radiobiológust. Látni lehetett, hogy komoly erdélyi magyar kutatógárda, tudós fejek is kikerültek a sorainkból.

– Sok riportfilmet készítettél a magyar adás részére. Mennyire volt nehéz beletanulni e műfajba?  

– Amikor 1969 novemberében beindult az RTV magyar adása, sokan nézték, hiszen a szórványban élők – a rádión kívül – csak ott hallottak magyar szót. Ez számomra is nagy kihívást jelentett. Rövid idő alatt a filmezés mellett megtanultam a vágás, a szerkesztés és a szövegkönyvírás mesterségét is, és készítettem néhány olyan filmet, amelyekre mai napig büszke vagyok: A tegnapi és mai Temesvár, A székelyföldi borvizek, A fa útja. Született egy dokumentum értékű riportfilmem egy magyardécsei lakodalomról, vagy említhetem az Olosz Lajosról készült portréfilmet. Televíziós karrierem rövid volt, de tömény. Vagy terepen voltam, vagy az anyagaimat vágtam össze, gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoztam. Emlékszem, akkori főnököm, Bodor Pál megdicsérte a Temesvár című dokumentumfilmem, illetve az Avasi legényes című kisfilmet. Az Avasban forgattunk és egy legényes táncot vettem lencsevégre, amely úgy végződött, hogy a legények a jellegzetes avasi viselethez tartozó kalapjaikat botjuk végén forgatták. Én filmeztem, én is vágtam össze, és mint utólag kiderült, az utolsó képsorokról lemaradtak a legények: nem látszott egyéb, mint a botok végén pörgő kalapok. Szokása szerint Pali minden adásba kerülő filmet végignézett, és annyit mondott: a film zseniális, de a végén az a kalaptánc fantasztikus.

– Második házasságod a filmnek köszönheted. Ez hogyan történt?

– Simonka László, a Falvak Dolgozó Népe akkori főszerkesztője rám kérdezett: miért nem készítek filmet a Kolozsváron élő Veress István professzorról?

– Mire emlékszel legszívesebben a rendszerváltás utáni újrakezdésből?

– Még lőttek Kolozsvár utcáin, amikor az elsők között indítottuk újra az l985-ben felfüggesztett kolozsvári rádió adását. Ez már más volt, mindenben szabad kezet kaptunk. A rendszerváltás után, mint nyugdíjas, külső munkatárs dolgoztam, közben fiatalokat toboroztunk. Volt olyan munkatársam, akinek otthont biztosítottunk egy ideig saját lakásunkban. Másfél év után átadtam a stafétabotot az ifjú generációnak és átpártoltam az írott sajtóhoz.

Lászlóffy Aladár briliáns kis lapnak nevezte. A Kertbarátok Lapjáról azt mondták, családi lap: Veress István és Veress Éva írja, Tóthfalussy Béla szerkeszti. A lap 1991 augusztusában indult, és két évig élte önálló életét, 1993-ban pedig közös megegyezés alapján beolvadt az akkor újrainduló Erdélyi Gazdába, és Kertbarát rovatként él a mai napig. 1994–1996 között az Erdélyi Gazda szerkesztőségi főtitkáraként dolgoztam, majd szabadúszóként írogattam a Szabadságnak, a Romániai Magyar Szónak, a Szabad Földnek és a Biokultúrának.

– A Kertbarátok Lapja lelki kötődést jelentett számodra?

– A rendszerváltás utáni egyik legszebb szakmai emlék ez a lap volt. A szerkesztőség egy kis családot gyűjtött maga köré, sok kedves levelet kaptunk olvasóinktól. Egyik zilahi olvasónk például azt írta, két példányt járat, mert az egyiket ronggyá olvassa a kertben, a másikat a könyvespolcán őrzi beköttetve. Másik kedves levélírónk Marosvásárhelyről azt írta, nincs kertje, de még tornáca sem, mégis járatja a Kertbarátok Lapját: elolvassa, majd elmegy barátaihoz, és őket tanítja kertészkedni. Különösen megörvendtem, amikor kiderült, hogy feleségem gyerekkori barátnője, Vörös Éva magyartanárnő férjével, Vörös Gyuri zenetanárral és oboaművésszel nyugdíjasként egy kertet vásárolt Marosvásárhely közelében. Biogazdálkodást folytattak hosszú éveken keresztül, és ennek alapjait a Kertbarátok Lapjából sajátította el.

– Kilencvenévesen az ember sok bölcsesség és gazdag emlékanyag birtokában tudja újraértékelni az életét. Hogyant tekintesz e kilenc évtizedre?

– Jó döntés volt a bukaresti robotot a kincses várossal felcserélni. Világéletemben munkamániás voltam, és ennek csak a betegségem vetett véget valamennyire. Beépültem egy olyan családba, ahol mindenki maximalista volt, apósom és feleségem egyaránt. Felneveltem feleségem első házasságából született leányát, aki akkor 10 éves volt. Ma is, ha Márta lányom az édesanyjának telefonál, első kérdése: Tati hogy van?

Az újságírás mellett a rendszerváltás után sok szervezőmunkát végeztem.

Kolozsváron új barátokat szereztem: Bajor Andor, Orbán László, Orosz László, László Miklós és László Anikó csupán néhány név a szívemhez nőtt emberek közül. Közben régi barátaimmal is tartottam a kapcsolatot, mint Köllő Béla vagy Fodor Tibor. Nagyváradi rendezőbarátomat, Szombati Gille Ottót sokszor felkerestük feleségemmel nagyváradi otthonában. Sok embernek a barátsága életre szóló élményt jelentett. Más vagyont gyűjtött, én emberi kapcsolatokat. Éppen ezért érzem úgy: szép volt az elmúlt kilencven év. Közben súlyosan megbetegedtem, amivel naponta kell szembenéznem. Habár az egészségem ráment a stresszes újságírói munkámra, ha újrakezdhetném, mégis ezt választanám.