Árulkodó tekintet szaxofonnal

– Állítólag minden kislány leghőbb vágya, hogy színésznő legyen. Mennyire helytálló a feltételezés az Ön esetében?
– Egyáltalán nem akartam színésznő lenni, viszont mindig a magasba vágytam: légi kísérő, stewardess szerettem volna lenni kislánykorom óta. Olyannyira komolyan vettem az álmom, hogy már tizenéves koromban megérdeklődtem, mi kell a felvételhez. Kiderült, hogy kizáró feltétel a legalább 175 centiméteres magasság, rajtam pedig már látható volt, hogy soha nem leszek ilyen magas. De a repülés most is vonz: egy Temesváron rendezett nemzetközi ejtőernyős versenyen például megkértem a magyar csapatot, engedjenek fel engem is a helikopterre. Bár nem értették, miért akarom, engedtek. Tatabánya felett is repülhettem, ott is felkérezkedtem egy helikopterre. Végül rájöttem, a földön kell élni, és így jutottam el a színházig.
– Temesvár volt a bölcsője?
– Igen. Édesapám nagyváradi származású református pap volt, édesanyám aradi származású tanárnő. Temes megyébe helyezték ki őket, ott ismerkedtek meg, én már temesvárinak mondhatom magam. Itt végeztem az iskolát, és a színi egyetemet is – németül.
– Hogyan történt, hogy Goethe nyelvén tanult?
– Gyerekszínészként elkezdtem statisztálni a színházban, majd iskolai tanulmányaimat befejezve elmentem Bécsbe, ahol finnugor szakra jelentkeztem. Azzal a feltétellel vettek fel, hogy fél év elteltével diplomával bizonyítom: a német nyelvtudásom – a nyelv megtanulását az ottani állami egyetem biztosította – eléri a megfelelő szintet. Amikor 1997-ben kimentem Bécsbe, egy vak hangot nem tudtam németül. Ott éltem és jártam egyetemre három és fél éven át, közben dolgoztam is, gyerekekre vigyáztam. Színházbeli működésem azért nem állt le, kisebb-nagyobb szerepeim megmaradtak, hazajártam Bécsből játszani. Végül egy szerelem hozott haza Temesvárra, de a tanulmányaimat folytatni szerettem volna. Tudtam, hogy kizárólag németül szeretnék tanulni. Adódott egy lehetőség, hogy a temesvári színi egyetem német szakára felvételizzek, ahol némi előnyt élveztem a bécsi egyetemnek köszönhetően. Nekem a néhány év külföld hasznomra vált, olyan térlátást kölcsönzött, amit valószínűleg soha nem kapok meg, ha itthon maradok.
– A bécsi színjátszást is figyelemmel követte?
– Természetesen jártam színházba, és van egy nagyon jó színi főiskolájuk is. Miután elkezdtem itthon a német egyetemet, Temesvár kapcsolatainak köszönhetően belülről is megismerhettem a bécsi színművészeti akadémiát.
– Nem gondolt arra, hogy külföldön építsen karriert?
– Soha. Temesvár egyedülálló kulturális lehetőségeket nyújt. Nálunk egy épületen belül négy intézmény működik, ebből három színház: magyar, német, román. Mind a háromban játszom, máshol ez aligha adatna meg.
– Németül végzett, mégis a magyar színháznál helyezkedett el. Segítsen megértetni: miért?
– Tanulmányaim alatt is dolgoztam a magyar színháznak, ez volt az otthonom, és úgy gondoltam, fontos a magyar identitásom. De az is fontos, hogy más területeket is megismerjek, másfélét is tanuljak, állandóan gyarapítsam tudásomat.
– Próbálták már elcsábítani a magyar tagozatról?
– A német tagozat rendszeresen próbálkozik, évi egyszer-kétszer játszom is náluk. Szeretem őket, mondhatom, a fél otthonomat jelentik – de csak a felét. Szekszárdra is hívtak, oda azonban nem szerettem volna véglegesen elmenni. Nagyon jól érzem magam a temesvári színházban, nem szeretném elcserélni egy másik színházzal, másik környezettel.
– Megvalósultak a pályaválasztáskor megfogalmazott elképzelései?
– Sok dolog úgy történt, ahogyan szerettem volna, de nem is tápláltam különösebben nagyra törő álmokat. Egyetlen vágyam volt, és az a mai napig is tart: mindegy, hogy milyen nyelven, csak játsszak. Nem kizárólag nagy szerepeket, hanem jó szerepeket, amelyek lehetnek nagyon kicsik is. De azért van egy különleges vágyam: olyan darabokban, ahol anno fiatal lányt játszottam, később eljátszhassam az anya, az idős nő szerepét is. Például, a Hamletben Ophelia után nagyon el szeretném játszani egyszer az anyát, Gertrúdot.
– Ön szerint milyen a jó szerep?
– Abban áll, hogy olyan közös nevezőre jutunk mi, alkotók – rendező, partnerek, jelmeztervező –, amiben jól érzem magamat. Úgy keresgéljük a figura igazságát, hogy az természetessé váljon. Ha ez megtörténik, már beszélhetünk jó szerepről. Ha egyenlő félként vagyunk jelen a folyamatban, ha egyben és együtt gondolkozunk, abból kibontakozik a jó szerep. Persze fontos, hogy a néző is úgy reagáljon a játékra, ahogyan elterveztük. Temesváron viszonylag kis társulat működik, ami azt jelenti, hogy a színészek több műfajban is próbára tehetik tudásukat, drámáktól a zenés darabokon át a mozgásszínházig.
– Van kedvenc műfaja?
– Nagyon szeretem az olyan szerepeket, amelyek próbára teszik az embert színészként, gondolkodóként, alkotóként. Amikor nem egyetlen dologra kell koncentrálnom az előadáson belül, hanem a koordinátáimra, a testemre, a mozgásomra is. Különösen jól érzem magam a nagy drámai szerepekben. Kedvencem a már említett Ophelia, vagy a Koltai M. Gábor által rendezett Ahogy tetszik Rosalindája. De nem zárkózom el a szürke, butuska nők megformálásától sem, nyilván azokban másképp próbálhatja ki magát az ember.
– Mit gondol, nem vált a színház túlságosan rendezőcentrikussá? Nem kerül túl kiszolgáltatott helyzetbe a színész?
– Színészként olyan darabokban játszhattam, ahol nagyon jó partnere volt egymásnak a színész és a rendező, az előbbit nem feltétlenül eszközként használták. Ugyanakkor láttam jó néhány olyan előadást, amely nagyon is a rendezőről szól, ő dominál, a színész maximum bútordarab, kellék. Ami mégis érdekes: sok embernek az a fajta színház tetszik. Ha a nézőnek ez a jó, ám legyen ilyen színház is.
– Milyen az a rendező, akivel ön szívesen dolgozik?
– Aki úgy hagy dolgozni, hogy észre sem veszem, hogy vezet. Kell, hogy értsük egymás gondolatait, bajait, hiányérzeteit. Ha ez megtörténik, ahogy telnek a napok, az ember észrevétlenül egyre jobban érzi magát a szerepben. Szeretem, ha vezet a rendező, de nem szeretem, ha terrorizálnak. Legyen kritikus velem – de ne legyen csak kritikus. Nem állandó dicséretet várok, de néha igen, hogy azt mondja: ez az, ez a jó út.
– Előadás után ki tud lépni a szerepből?
– Előfordul, hogy nem tudom a színházban hagyni a szerepemet. Néha magammal viszem a magánéletembe – ami nem biztos, hogy jó, de nem feltétlenül rossz. Van olyan szerep, amit tudatosan itt akarok hagyni a színházban, előadás után azt mondom, kész, ezzel tovább nem szabad foglalkozni. De vannak szerepek, amelyektől nem lehet csak úgy elszakadni. A próbafolyamatok alatt állandóan a szerepemen kattogok…
– Hány arca lehet egy nőnek?
– Úgy gondolom, egy nőben rengeteg minden rejtőzik. A szeretettől kezdve, az értelmen és érzékenységen, a félelmeken és féltéseken, a szorongásokon, a mélyről jövő lelki békén át a gyűlöletig különböző érzések sorozata határoz meg bennünket. Ezek váltakozása, neveltetésünk, szokásaink, az életfelfogásunk, pozitív gondolkodásunk, vagy akár szomorú, önsanyargató létünk mind ott van a szemünkben, szívünkben, kivetül ránk. Arcunkon hordozzuk állapotainkat. Lehet fegyelmezni, kontrollálni ezt a rengeteg arcot, de tekintetünk nem fogja meghazudtolni valódi énünket. Sok minden van bennünk, csak nem biztos, hogy mindenki meri láttatni!
– Milyen nőt tud leghitelesebben megformálni, miből merítkezik a különböző női típusok megjelenítésében?
– Rengeteg dolog lehet ránk jó vagy rossz hatással. Az emberekről sem gondolom ezt másként. Szeretem megfigyelni az embereket, sokat tanulhatunk magunkról másokon keresztül. Az már más kérdés, hogy tapasztalataimat hogyan hasznosítom. Számomra valaki akkor a leghitelesebb, legérdekesebb, ha az őszinte, ha nem a felcicomázott, mindenfele manírokkal megtoldott, külsőségekben elmerülő, felszínes lényével találkozom. Persze nagyon veszélyes valakire csak úgy rámondani, hogy ilyen vagy olyan, mert előítéletekkel élünk. Néha félre kell tenni az egót, ami alázat nélkül nem megy.
– Nem kis meglepetésemre az egyik darabban szaxofonozni láttam. Hogy kerül egy törékeny színésznő kezébe ekkora hangszer?
– Régebben volt egy szerepem, ami nem egy megelevenített figura volt, nem kellett megjelennie a színen, csak beszélnek róla. A rendező azonban ragaszkodott hozzá, hogy az előadásunkban láthatóvá váljon. Jókat vitatkoztunk, építő volt, végül azt javasoltam, ha már a figura megjelenik a színpadon, ne csak lássuk, halljuk is. Épp akkor jártam egy koncerten, ahol egy nő szaxofonozott, és ekkor támadt ez a hangszeres ötletem. A rendező, aki évek óta ismer, meglepődött, hogy mióta tudok én szaxofonozni. Nem tudtam, de két hónapon át naponta jártam tanárhoz, később vettem egy hangszert is, és azóta már öt darabban szaxofonoztam. Most már rendszeren kihasználják a rendezők ezt a tudásomat. Persze, még sok tanulnivalóm van ezen a téren is. Már csak azért is, mert egyelőre nem minden szomszédom örvend, ha fújom a szaxofonomat.

Magyari Etelka
A Temes megyei Lugoson született 1978. május 26-án. Bécsi tanulmányait követően a Temesvári Nyugati Egyetem Zeneművészeti Karának német nyelvű színész szakán diplomázott 2005-ben. 2007-ben elnyerte a Pro Cultura Timisiensis kitüntetést.