A rózsa neve: Tábortűz

– Mekkora esélyem van arra, hogy kolozsvári virágüzletben olyan rózsaszálat vásároljak, amelyet ön nemesített?

– Őszintén megvallva, kevés. Amit manapság virágüzletekben, és piacokon lát, annak túlnyomó többsége importból, elsősorban Hollandiából származik. A hollandok olyan tökélyre vitték a rózsatermesztést, hogy sem minőségben, sem árban nem tudunk velük versenyezni. Hollandiában működik Európa és a világ legnagyobb virágbörzéje. A rózsabörze helyszíne mintegy 70 hektáros, fedett üvegház, ahonnan évente 14 milliárd szál rózsa indul el a kereskedőkhöz, szerte a világon.

– Pedig a virág nem egy könnyen tartósítható mezőgazdasági termék. Hogyan szállítható ezer kilométerekre?

– Mondok egy példát. A közel-kelet legnagyobb virágtermesztő országában, Izraelben hajnali négy órakor levágják a rózsaszálakat, a rakományt felpakolják teherszállító repülőgépekre, és délelőtt tíz órakor már Hollandiában, a rózsabörze helyszínén virítanak. Ide kerül a német, francia vagy olasz termelők rózsáinak a zöme is. Déli 12 órakor a tengerentúlra szánt, eladott mennyiséget újra repülőre pakolják, és európai időszámítás szerint este már New Yorkban vagy Torontóban lehet rózsát vásárolni. Így működik ez a piac.

– A szebb napokat is megért erdélyi rózsatermesztésnek ezek szerint esélye sincs bekerülni a nemzetközi körforgásba?

– Én már annak is örülnék, ha a hazai virágfogyasztás zömét itthon termelnénk meg, de a helyzet jelenlegi állása szerint ez is illúzió. A kereskedelemben kapható jó minőségű importrózsa általában üvegházakból származik. A téli fűtési költségek miatt ezek hazai működtetése és fenntartása túl drága. De még mindig ott van alternatívaként a szabadföldi rózsatermesztés, amely jó fajtaválasztékkal hektáronként legalább 10 ezer szálat ad, darabja 1 euró körül mozog, azaz hektáronként 10 ezer euró bruttó bevételt jelent.

– Ezek szerint egy kincsesbánya mellett mennek el a hazai termelők?

– Hozzáértéssel, munkával és jó érzékkel a kertészet valamennyi ágazata jó jövedelmet hozna. A rendszerváltás után a romániai mezőgazdaság teljesen szétesett. A politikumnak nem volt érdekében a hazai agrárágazatot felkarolni, hiszen a mezőgazdasági termékek importja óriási jövedelmet hozott. Itt érhetők tetten a nagy adócsalások, ebből gazdagodott meg a politikai holdudvarhoz tartozó vállalkozói réteg jelentős része. Elvesztegettünk húsz évet: ekkora kiesés után nehéz behozni a lemaradást. Vannak próbálkozások, kezdeményezések a virágtermesztés területén is, azonban mindez még gyerekcipőben jár. Sokan úgy szeretnének befektetni, hogy lehetőleg már abban az évben visszatérüljön a pénz. Ez lehetetlen!

– Ön 1956 és 1997 között gyümölcs- és rózsatermesztési kutatóként dolgozott a kolozsvári Palocsay-kertben, a gyümölcstermesztési kísérleti állomáson. A több évtizedes kutatómunka eredményeiből mi maradt fenn a mai mezőgazdaság számára?

– Az 1953-ban létesített kutatóállomáson az ötvenes évektől nemesített, vagy a külföldről behozott és itt kipróbált gyümölcsfafajták széles skálája népesítette be a nyolcvanas évek végéig országszerte telepített intenzív gyümölcsösöket. Ezek 20-30 éves élettartama nagyjából lejárt: a régi gyümölcsösöket elhanyagolták, sok helyen kivágták, újak telepítésére pedig nincs pénz, vállalkozók csak elvétve ruháznak be gyümölcstermesztésbe, de ők is a nyugati, új fajtákból. Én kissé szerencsésebb helyzetben vagyok, mert 50 rózsafajtám van, amelyekből 10-12 fajta ma is fellelhető az országban. Ha van rá igény, bármelyikből előállíthatok szaporítóanyagot, mert ezek megtalálhatók a kutatóállomás telephelyén. Amúgy a mezőgazdasági kutatómunka sok tekintetben nyomtalanul múlt el.

– Ezt hogy érti?

– Az ötvenes években, a micsurini korszak idején érdemi kutatómunka nem folyhatott, mert délibábokat kergettünk. Micsurin tana azt hirdette, hogy nem a gének határozzák meg a növények életét, hanem a környezet. Ilyen jelszó alatt a kísérleti állomás hat osztályt végzett alapító-igazgatója, Palocsay Rudolf a hegyekbe telepíttetett velünk magról kelt gyümölcsfákat, gyümölcscserjéket, földiepret. Több évig tartó, sok pénzt felemésztő fiaskó volt az egész, soha nem fordultak termőre. Micsurin akklimatizálási tana azonban elég sokáig kitartott, mígnem Liszenko, a szovjet micsurini tan továbbvivője 1960-ban, Budapesten nevetségessé nem vált. A kor körülményeit ismerve a magyar kutatók egy konferencián elég szokatlan módon ízeire szedték a megideologizált szovjet biológiát, és kimondták: tudományos szempontból ez tarthatatlan. Gyakorlatilag ezzel véget ért a micsurini éra: hazatérte után, Liszenkót Moszkvában leváltották. Számunkra ezután nyílt meg a határ: eljárhattunk a környező országokba, és nyugatra is tapasztalatcserére.

– A kommunizmus éveiben a romániai intenzív ültetvényeken elterjedt közismert almafajtáknak – jonatán, golden vagy starkinson – nem sok közük volt a hazai gyümölcskutatáshoz. Mégis, mivel foglalkoztak?

– Ezek a fajták valóban külföldről származtak, többségüket a kolozsvári kísérleti állomáson próbáltuk ki, és terjesztettük el a hazai termelésben. Az általunk kikísérletezett, hazai fajták az évek során nem váltak be. Vagy túl apró volt a termésük, vagy szakaszosan értek. Az új hazai gyümölcsfajták kinemesítése nem volt sikertörténet. Nálunk a kutatómunka soha nem úgy működött, mint nyugaton. Nem jutottunk hozzá friss szakirodalomhoz, ha pedig kijutottunk nyugatra, az ott látott, tapasztalt eredményeket nem lehetett hazai szaklapokban közölni. A mezőgazdasági kísérleti állomások arra összpontosítottak, hogy a külföldön bevált gyümölcsfajtákat kipróbálják, és a hazai elvárásokhoz igazodva válogassák.

– Pedig nekünk is voltak hagyományos, jó ízű körte-, alma- vagy szilvafajtáink. Ezek génjeit nem lehetett tovább vinni?

– Ezek kivétel nélkül külterjes, a modern mezőgazdaság igényeihez nehezen vagy egyáltalán nem alkalmazkodó fajták. A hatvanas években magam is sokat foglalkoztam a hagyományos erdélyi almafajták nemesítésével. A batult szerettem volna bevonni az intenzív almafajták közé, de nem sikerült. Ma is vannak fellángoló nosztalgiák a hagyományos erdélyi gyümölcsfajták iránt, ez azonban nagyjából úgy néz ki, mintha valaki a Trabantot magasztalná egy modern nyugati kocsival szemben. Ez nem több nosztalgiánál. Tudomásul kell venni, hogy a világszerte hódító jonagold vagy gala almafajta ízvilága, gyümölcsnagysága, színe, piacossága verhetetlen. Otthon, a kiskertben lehet termeszteni sóvárit, aranypárment, batult, bármit, amit akarunk, de ezzel piaci körülmények között nem maradunk talpon.

– A nem túl sok eredményt hozó gyümölcsnemesítéshez képest a rózsakeresztezés az ön számára sikertörténet volt. Azt olvastam, hogy a Tábortűz nevű rózsafajtája nemzetközi siker lett...

– A rózsanemesítés úgy került hozzám, hogy a Palocsay-kert nagy gazban álló mintegy négyszáz hagyományos rózsafajtáját Palocsay Rudolf 1962-ben rám bízta, hogy kezdjek vele valamit. Három évbe tellett, amíg részletes fajtatérképet készítettem, közben elkezdtem a keresztezéseket. Akkoriban én voltam Románia egyetlen rózsanemesítő kutatója. Örültem a kihívásnak: évente mintegy háromezer keresztezést végezhettem, ebből válogattam össze a több ezer hibridutódot, és 8–10 év alatt alakult ki egy-egy új fajta. Rengeteg munka áll egy-egy sikeres fajta kinemesítésében. A lángvörös Tábortűz valóban  sikertörténet, Rómában egy nemzetközi virágversenyen második díjat nyertem vele. A szinte tüskétlen, rózsaszín és fagyálló Petrina, a gyönyörűen sárga Judit, a színváltó (előbb sárga, majd piros) Kolozsvár 2010 vagy a Wagners favorit csak néhány a hozzám legközelebb álló fajták közül. A rózsanemesítés túlélte a rendszerváltást, 1997-es nyugdíjazásom óta is foglalkozom vele.

– 1990-ben létrehozta a rózsabarátok egyesületét. Ezek szerint bízott abban, hogy az új körülmények között újjáéleszthető lesz ez a foglalkozás?

– Ma már 1800 tagunk van az egész országból. Tagjai vagyunk nemzetközi szervezeteknek, saját kiadványunk van. Ami rajtunk múlott, megtettük. Úgy is fogalmazhatnék, jómagam a romániai rózsatermesztés, rózsanemesítés követeként a rendszerváltás óta bejártam az egész világot: Brüsszeltől Japánig, Új Zélandig mindenhol megfordultam. Sok helyen tartottam előadást, hazai rózsatermesztőket vittem tapasztalatcserére Amerikába és Nyugat-Európába. Idén Németországban jártam egy 17 hektáron működő rózsafarmon. Az egyesületnek köszönhető, hogy sok emberben felkeltettük az érdeklődést a rózsatermesztés iránt. Minden bizonnyal jönnek szebb idők is, amikor a hazai mezőgazdaság elnyerheti jól megérdemelt helyét Európa térképén.

Wagner István
Az 1932. február 1-jén kertészcsaládban Felvincen született Wagner István Szé­kely­ udvarhelyen végezte a Kertészeti Középiskolát, 1956-ban szerzett kertészeti diplomát a bukaresti Kertészeti Főiskolán. Egyetemi évei alatt a kolozsvári Palo­ csay-kertben végezte a gyakorlatot, az egyetem után ide hívták, ahol 1997-es nyugdíjazásáig dolgozott megszakítás nélkül. 1980-1985 között a kolozsvári Kertészeti Főiskola előadótanára volt. A Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja.
Több gyümölcs- és rózsatermesztési kézikönyv szerzője vagy társszerzője, hazai és nemzetközi folyóiratokban több mint száz tudományos dolgozatot közölt. A Rosarium című rózsatermesztési szaklap alapító-főszerkesztője.
A Rózsa Világföderáció 2000-ben, a houstoni kongresszusán Rózsa Világdíjjal tüntette ki hosszas és eredményes munkájáért, 2006-ban pedig az oszakai világ­ kongresszuson egyik alelnökévé választotta.