A politika nem a béke szigete

– Két pogány közt egy hazáért című nemrég megjelent kötetében egyféle számvetést készít a rendszerváltás óta eltelt 25 év erdélyi magyar politikájáról, egyben az ön politikusi tevékenységéről. Milyenre sikeredett ez a mérleg?

– Nem számvetésnek készült a kötet, sem a korszakról, sem saját politikusi munkámról, bár erre is alkalmas lehet, ha így akarjuk olvasni. Ha azt nézem, hogy az eltelt negyedszázad alatt közel félmillió magyarral kevesebben vagyunk Erdélyben – a szavazóképes politikai közösség pedig majdnem harmadára csökkent –, és a rendszerváltozás után szinte azonnal az autonómiák közjogi rendszerében véltük megtalálni a megoldást a közösségi magmaradásra, az elmúlt 25 év alatt ügyünk nem sokat lépett elébb. Azt kell mondanom, a mérleg még a trianoni tragédia mélységéből nézve is katasztrofális. Ha viszont azt nézem, hogy a dolgaink iránt érzéketlen nagyhatalmi ellenszélben, a nemzetállami szempontok szerint szerveződő román nemzetpolitika minden igyekezete ellenére és a bukaresti hatalomba beépülő magyar politikai fősodor folyamatos vonakodása, sunyi elodázásai és ellendrukkersége közepette mégis sikerült látszólagos konszenzust kialakítani az autonómia kérdésében, akkor azt mondom, van miért folytatni.

– Politikusi tevékenységét nézve mennyire elégedett ezzel a negyedszázaddal, illetve mai fejjel mit tenne másként?

– Nem hiszem, hogy volna okom szégyenkezésre az eltelt 25 év miatt. Az egzakt tudományok világából érkeztem a politikatudomány és az aktív politika felé, mint sokan a kilencvenes évek elején. Majdnem mindent saját kárunkon kellett megtanulnunk, busásan megfizettünk minden tévedésünkért. Mégsem járnék más utat, ha újrakezdhetném. A „mi lett volna, ha…” típusú játék nem haszontalan ugyan a politikai gondolkodásban, de fontosságát mégsem szabad túldimenzionálni. A döntéseket abban az időbeni és térbeli környezetben kell értelmezni és értékelni, amelyben születtek. Ha tehetném, persze, visszaforgatnám a történelem kerekét néhány sorsforduló pillanathoz.

– Mire gondol?

– Ilyen volt például a 2003-as szatmárnémeti fórum a Láncos templomban, amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakítása helyett talán érdemes lett volna egy, az erdélyi autonómiák ügyét felvállaló igazi magyar pártot létrehozni Tőkés László védnöksége alatt. De mi akkor éppen az RMDSZ pártosodását kértük számon, és helyette naiv idealizmussal egy igazi, befogadó ernyőszervezetben gondolkodtunk. Hasonlóan elszalasztott pillanat volt az alternatíva intézményesítésére a 2007-es szép győzelem az EP-választásokon, akkor Tőkés László – mögötte a teljes nemzeti tábor – a szavazatok majdnem felét szerezte meg. Mi meg hagytuk, hogy Szász Jenő hasznosítsa – majd herdálja el – azt a politikai tőkét, amit a Tőkés László nevével fémjelzett politikai értékrend jegyében közösen gyűjtöttünk össze. Pedig tudtuk, hogy az udvarhelyi polgármester alkalmatlan az országos integrátori szerepre, hiányzik belőle az alázat, amely nélkül nem lehet valaki jó politikai vezető.

– És akkor még nem említettük Tőkés Lászlónak a 2009-es, RMDSZ-listán történő indulását az EP-választásokon...

– Ez akkor jó megoldásnak tűnt, utóéletét elemezve viszont én is úgy látom: olyan törést okozott a nemzeti tábor soraiban, amelyet mind mai napig nem tudtunk kiheverni. Gyenge vigasz, hogy akkor a döntést Orbán Viktorral közösen hoztuk meg. A felelősség oroszlánrésze azonban nálunk maradt.

– Gyakran használja a harcostársak kifejezést. Valóban harctérnek érzi a hazai politikai színteret?

– Autonómiaharcunk igazi magyar szabadságharc, csak a 21. században ezt nem ágyúval és karddal vívják, hanem politikai, diplomáciai, kulturális, gazdasági és demográfiai eszközökkel. Ellenségünk az egységes, központosított és az ország egyneműsítésére törekvő nagyromán nemzetállami szemlélet, amely szerint velünk, magyarokkal csak beolvasztásra szánt egyénekként számolnak, közösségként nem kellünk. Szövetségesünk mindenki, aki a nagyromán homogén nemzetállam lebontásán és átalakításán dolgozik. Politikai ellenfeleink azok, akik meg szeretnék akadályozni a nemzeti közösségek kölcsönös megbecsülésén, az egymás mellett élő kultúrák transzszilván komplementaritásán alapuló politika térnyerését. De politikai ellenfeleink azok a magyar csoportok és személyek is, akik a bukaresti főhatalomba való beépülés, a „labanc” szemlélet kizárólagosságát hirdetik, és monopolhelyzetük védelmében semmilyen erkölcsi korlátot nem ismernek.

– A Reform Tömörülés alapembereként végig kitartott az RMDSZ-ben: ön volt az utolsó ellenzéki, aki leoltotta a villanyt. Megérte ez az erőfeszítés?

– Nem fogja elhinni, de én a magam reálpolitikai idealizmusával valóban sokáig – majdnem két évtizeden keresztül – hittem, hogy együtt lehet tartani egy szervezetben a különböző módon gondolkodó csoportokat. Most is rajtakapom magam, hogy elábrándozom azon, miért is bukott meg ez a gyönyörű önkormányzati modell, belső parlamentjével, a pártokként viselkedő, a politikai pluralizmus mentén szerveződő belső csoportokkal, végrehajtó testületeivel, amelyek a közjó előmozdításán fáradoznak. Aztán felébredek, és szembesülök a való világgal. Hogy megérte-e erre áldozni húsz esztendőt az életünkből, látszólag eredménytelenül? Jó kérdés. Mint mondtam, a tandíjat soha nem lehet megspórolni, az igazi megvilágosodások a kudarcok nyomán születnek. Én nem sajnálom az én időmet, a gyermekeim és nemsokára az unokáim idejével viszont már szigorúbb vagyok. Nincs még egy negyedszázadunk a kísérletezésre, és meggyőződésem, hogy a megoldást is tudjuk. Csak legyen még, aki ezt elhiszi nekünk.

– Létrehozta az Erdélyi Magyar Néppártot, amelynek elnöki tisztségéből egy idő után távozásra kényszerült. Személyes felelősségének tartja, hogy az első megmérettetéseken a néppárt gyengébben szerepelt, mint amire számítottak?

– Egy pártelnök nem mindenben hibás, de az biztos, hogy mindenért személyesen felelős. Mindent meg lehet magyarázni, győzelmet – azt ugyan nem kell, mert az önmagáért beszél – és kudarcot egyaránt. Sorolhatnánk hosszasan okokat, kedvezőtlen történelmi pillanatot, a partnerek értetlenségét és az ellenfelek gátlástalanságát, de semmi nem mentesít a felelősség alól. Nem biztos, hogy igazságos vagy méltányos ez, de másként nem működik. Mindezen túl természetesen nyomja a lelkemet egy-két elhibázott politikai döntés is, amiért szintén viselni kell a következményeket. Cipelem is, mint egy nehéz hátizsákot, de ezeket nem mondom el, maradjon valami felfedezni való az ellendrukkereknek is.

– Hogyan tekint a néppárt jövőjére?

– Erősen hiszek a nagyhatalmi politikából kölcsönzött erőegyensúly imperatívuszában. Béke és konszolidáció, gazdagság és fejlődés mindig az egyensúlyi állapotokban szokott előfordulni, amikor a szembenálló feleknek az együttműködés kifizetődőbb, mint a háború. Ugyanez érvényes a mi kis erdélyi magyar–magyar szembenállásunkra is. Amíg ennyire borul a pálya, addig csak hidegháborús viszonyok vannak, amelyek kampányokban felforrósodnak és felégetnek mindent, főleg az emberi kapcsolatokat.

– Az emberek nem szeretik a civakodást, inkább a békét választanák. Pártcsatározásokban egyáltalán lehet ilyen?

– A közösség valóban békét és a vele járó konszolidációt, fejlődést, gyarapodást szeretne. Ezt két úton lehet elérni. Az egyik az egypártrendszeré, ahol az érdekvédelem monopóliumát birtokló párt bármit megtehet a közösséggel, még a béke látszatát is. Kétségtelen, egyszerűbb és olcsóbb képlet, csak éppen a szabadságunk vész el. A másik pedig az egymás létét, céljait és értékeit kölcsönösen elismerő pluralizmusé, amelyben az összemérhető erővel rendelkező szereplők kénytelenek együttműködni, mert egyik sem tud lépni a másik nélkül. Így alakulhat ki az új egység, amely nem szervezeti, hanem funkcionális: cselekvési egység. Én ennek az állapotnak a létrehozásán fáradozom. A néppárt pedig a legalkalmasabb – talán az egyetlen – eszköz ennek megteremtésére.

– Édesapja kutatói, tudósi pályáját ismerve valóban politikus akart lenni?

– Nem tudom, milyen kutatófizikus lettem volna, ha ’89 decembere nem az én életemben következik be, és nem teremti meg a lehetőségét annak a közéleti pályának, amelyen járok. Azt viszont tudom, hogy jó pedagógus lett volna belőlem: ha hagyják, ki tudtam volna tölteni értékkel és tartalommal a tanári életforma kereteit még egy olyan rendszerben is, amilyent a kommunizmusban megéltünk. De vitán felül áll, hogy a családból hozott útravaló meghatározó volt politikai-közéleti szerepvállalásom szempontjából, nem látom, mi tudott volna megakadályozni abban, hogy elinduljak ezen az úton, amint lehetőségem nyílt rá.

– Azon kevés politikus közé tartozik, akinek a politikai és közéleti szerepvállalás nem hozott látványos anyagi gyarapodást. Ritka jelenség ez a romániai politizálásban...

– Az általános közvélekedés szerint a politika nem más, mint a vagyonosodás egyik – nem túl megerőltető, de biztos, hogy erkölcstelen – útja-módja. Ezt a kelleténél jóval többen gondolják így: azok is, akik gyakorolják, és azok is, akik elszenvedik a politikai cselekvéseket. Emiatt egyre kevesebb a tér azok számára, akik a politikában környezetük dolgai jobbra fordulásának lehetőségét látják, nem pedig a meggazdagodásét. Szerintem ez a szellemi gazdagság fontosabb, mint az anyagi, és nem vagyok egyedül ezzel. Az is igaz, hogy ebben is erős kisebbségben vagyunk.

– Családja hogyan fogadta az otthontól szinte mindig távol élő politikus munkáját?

– Családom tagjai ezzel együtt fogadnak el, és mellettem állnak. Tudják, hogy nem tudnának bezárni, ezért engedik, hogy repüljek, ha erre van szükség. Nem tudok nekik elég hálás lenni ezért.