A megtisztító, felemelő ünnep

– A marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Egyházközség plébániája, udvara, épületei, étkezdéje hétezer lelket számláló nagy gyülekezet főhadiszállása. A csendes falusi vagy külvárosi parókiák, plébániák meghittségéhez szokott ember csodálkozva nézi a nyüzsgést, az egymást követő szentmiséket, lelkigyakorlatokat, az egyházi és világi foglalkozások sokaságát. Szereti ezt a nagyvárosi munkát?

– A lelkem mélyén mindig falusi pap akartam lenni, ezért erre csak 3 évet kaphattam az eddig eltöltött 33 évnyi szolgálatból. A városi pasztoráció kicsit másabb. A városi ember sokkal több külső hatásnak van kitéve, több odafigyelést igényel. Sok faluban még működnek a megtartó közösségek, akármit szervezünk, odahozza az embereket. A városnak nagy a szétszedő ereje. Csúnya szóval fogalmazva, a városi embereknek jó meleget kell készíteni ahhoz, hogy egybetartozzanak. Nehezebb eljutni a szívükhöz, de igen hálás közösség. Ha egy tízemeletes lépcsőház negyven családjából csak öt-hat gyakorolja a hitét, az elenyésző arány. Ezért számukra az egyházi közösség a megtartó erő. Ha a városi ember felfedezi, hogy a gyülekezet olyan közösség, ahova örömmel járhat, nagyon jó egyházközség alakul ki.

– Minden azon múlik, hogy a gyülekezetnek közösségépítő, jó lelkésze legyen?

– A mai világ jellegzetessége, hogy a közösségek léte jórészt a karizmatikus emberektől függ. Ha a lelkész képes megszólítani őket, a szó jó értelmében be tud bújni a bőrük alá, beengedik őt a szívükbe és a lelkükbe. Egyszer azt mondtam: a harmadik évezred plébániáját a plébános és baráti köreként képzelem el. Minden aktív hívemnek a barátommá kell válnia. Aki nem lesz a barátom, azt nem tudom megszólítani. Látni kellene vasárnaponként, amikor a szentmiséről kilépő emberekből körök alakulnak az udvaron. Mindenik azt szereti, ha odalépek hozzájuk. Az emberek nemcsak azt várják el, hogy gyerekeikkel foglalkozzam, és meglátogassam az öregjeiket, hanem álljak szóba velük, megkérdezzem, hogy vannak.

– Jórészt városi gyülekezetekben szolgált. Mindenhol egyformán várták a húsvét ünnepét?

– Van egy rádióműsorom, ahol ünnepek előtt elmondom: az ünnep nem úgy kezdődik, hogy reggel felkelek, és megnézem a naptárban, hogy ma húsvét van. Ha ezt akkor reggel vesszük észre, már nem ünnep. Minden ünnep olyan mélységű, és annyit ér, amennyit rákészülünk. Ezért van karácsonyi előkészületre az adventi négy hét, húsvét előtt a hat hét keresztút. Katolikus hitünk szerint ennek a csúcsa egy jól végzett szent gyónás, amikor a lelkünkben végzünk nagytakarítást. Bűnbánatom csak akkor teljes, ha néven is nevezem a bűnt, amit elkövettem.

– Templomaink rendszerint a nagy ünnepeken telnek meg. Aki ünnepek alatt sem jut el szentmisére vagy istentiszteletre, átérezheti-e húsvét üzenetét?

– A házhoz szállított üdvösség mítoszát el kell felejtenünk. Egy tévés vagy rádiós istentisztelet azokon segít, akik valamilyen okból akadályoztatva vannak. Ha viszont az ember veszi magának a fáradtságot, és ünneplőbe öltözve eljön, az ünnep kisugárzó erejéből, az isteni kegyelemből ő is részesül. A közösségi erő a hit megéléséhez abban az emberben is elindíthat metamorfózist, aki ritkábban jut el templomba. A közösségben átélt kegyelem legszebb példája egy jól megkomponált zarándokút. Többször vezettem zarándoklatot Medzsugorjéba. Elmagyaráztam híveimnek, hogy nem szenzációt látni megyünk, hanem a szenzáció bennünk fog végbe menni. Szinte repültünk hazafele: a hat nap hitben feltöltődött és összekovácsolt csapatot hozott össze, ami a kegyelem legszebb átélésének példájaként rögzült bennünk. Erre a kegyelemre vágyunk húsvét ünnepén is.

– Hogyan tapasztalja: az emberek a karácsony vagy a húsvét üzenetét képesek jobban befogadni?

– A karácsony kicsit az érzelem, a húsvét a hit ünnepe. A kicsi Jézuskával be lehet kopogni az emberek szívén. Karácsony a megajándékozott emberiség ünnepe, hiszen Isten a fiát küldte nekünk. Viszont mekkora dolog az, hogy Jézus az utolsó vacsorán odaadja a kenyeret és a bort: ez az én testem, ez az én vérem, vegyétek és egyétek. Majd nagypénteken végighordozza keresztjét, és megfeszíttetik. Ünnepe annak van, akiben tudatosul: Jézus érte halt meg. Feltámadása után összesen 10-11 alkalommal jelenik meg övéinek, nemcsak együtt esznek és isznak, hanem a feltámadottól parancsot is kapnak: hirdessétek az evangéliumot, kereszteljétek meg az embereket. Én veletek maradok. Ők ezt nemcsak, hogy elhitték, hanem elindultak, és életüket adták érte. Kétezer éve ez az egyház hite. Pál apostol azt mondja: ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor hiába való volna a mi hitünk. A hit adja a létalapját mindannak, amit teszünk. Ezért a hitünk központja a húsvét. A húsvétban nyer értelmet küzdelmünk, szenvedésünk és lemondásunk.

– Mennyire nehéz ma istenfélő keresztény embernek lenni és megmaradni?

– A hitük szerint élők soha nem voltak túlsúlyban a társadalomban. Ez a réteg mindig egy kisebbség volt, de vallom, hogy építő kisebbség. Az embereket rengeteg információ éri, amit viszont a lelkész képvisel, az csak egy a sok közül. Létezik egy közhangulat. Egy buzgó család gyereke, aki rendszeresen eljár hittanórára, a heti 168 órából velem tölt kettőt. Utána egy csomó helyen egészen mást tapasztal. Nagyon karizmatikus papnak kell lennie annak, aki ellensúlyozni tudja benne a többi kihívást. Elevenen él bennem annak a kolozsvári kisfiúnak a története, akit egyszer megkértem vallásórán, hívja el szüleit is a templomba. Azt üzenték a gyerektől, hogy hülye vagyok. Keresztény emberként csak erős hittel lehet megállni a világ kihívásai előtt. Kik a hangadók a munkahelyeken, a világi közösségekben? Legtöbbször olyanok, akik semmit nem képviselnek, csak rombolnak. A hittel élő ember inkább szerényen meghúzódik. Gyakorta gúnynak, csípős megjegyzéseknek van kitéve, mégis kitart hite mellett. A hívő sok közönyös ember között él. Veress László nyugdíjas paptestvérem megfogalmazása jut eszembe: a közöny a bűnön túli állapot. Akinek ez beférkőzik a lelkébe, olyan lesz, mint a kiégett tetőcserép. Pedig Isten azt akarja, hogy már itt, a földön boldogok legyünk, csak nem tudjuk, hogyan kell boldoggá válni, tartalmas életet élni.

– Mi történik, ha valaki csalódik saját papjában, és emiatt fordít hátat gyülekezetének?

– Ne feledjük, hogy a pap is ember, neki is meg kell vívnia a saját harcát. Meggyőződésem, hogy a lelkipásztorok nemcsak a templomban, hanem az utcán is szeretnének lelkipásztorok maradni, mert csak így van hitele annak, amit mondunk. A papi hivatás nem nyolcórás munka: ő mindig pap, és soha nem magánember. Van egy teóriám: az Ószövetség végén maga a mindenható Isten is belátta, hogy a felhőkből nem lehet szót érteni az emberrel, ezért Fiában, Jézusban vált emberré. Nagyon fontos tehát a személyes kapcsolat. Ha a magatartásomban, az életvitelemben, a szolgálatomban a hívem meglátja azt a többletet, hogy én valakinek a nevében beszélek, és cselekszem, akkor ez sok embert meg fog érinteni. Amikor tavaly a csíksomlyói búcsúra készültem, tudtam, hogy beszédemmel tömegeket nem fogok megszólítani, de embereket igen.

– Európában egyre kevesebben vállalják a papi hivatást, egyre kevesebben járnak templomba is. Az egyház új evangelizációról beszél. Mivel lehet elmélyíteni a hit kérdését?

– Jézus 12 embert választott ki, az egyház megalakulásakor 120-an lehettek, az első pünkösdkor háromezren keresztelkedtek meg. Amikor Pál apostol Kis-Ázsiában megalakította saját sejtjeit, mindössze néhány embere akadt a hatalmas pogány tengerben. Ehhez képest a ma élő sok százmillió hívő egy hatalmas keresztény tömeget képez világszerte. Szükség van az evangelizációra. A gyerekekkel, fiatalokkal intenzíven foglalkozunk. Táborokat szervezünk, nagyon komolyan vesszük a bérmálásra történő felkészülést. Én optimista vagyok. Fiatal koromban egyszer egy ünnep előtt azon búslakodtam, hogy szülőfalumban, Korondon kevesen járnak a templomba. Az idős plébános erre azt mondta: ha 1911-ben, amikor a mai templom épült, mindenki járt volna Isten házába, kétszer ekkorát kellett volna építeni. És igaza lett: a háromezer lélekből nagy ünnepeken legalább ezerötszáz mindig eljön, és zsúfolásig megtöltik a templomot.

– Tud-e igazán felszabadultan ünnepelni a ma embere?

– Sajnos nem! A legnagyobb ünneprontó a televízió, mert mindig eléje kívánkozunk. Ha igazából ünnepelni akarunk, vissza kell térnünk eleink szokásaihoz. Az egyházi ünnepekhez kapcsolódó népszokásainknak megvan a helyük, a szépségük, a varázsuk. Nem hiába mondjuk, hogy hagyományaiban él a nemzet. Az ünnepnek van egy komoly teológiai tartalma, töltete, amit kiegészít a játék. Mert ünnepelni kell! A templomi szentmise, istentisztelet után jön az ünnepi ebéd, és utána következnek az ünnepi játékok. Az ember homo ludens, az Úristennek öröme telik a játszó emberben. A mogorva, mindenben kritikus, hibát kereső ember képtelen felszabadulni. Játszani csak a könnyed ember képes, aki megtisztult, túljutott feszültségein, a metamorfózison. Erre való az ünnep, amely megtisztít, felemel, kiemel a gondokból.