A közvetítés ajándékát őrizgeti

– Egy ideje nem hallani önt a Magyar Rádió műsoraiban. Miért?
– Fontosnak tartom pontosítani: nem azért tűntem el a Magyar Rádióból, mert beteg voltam, vagy mert nyugdíjba vonultam, hanem mert 2007 májusában eljöttem a rádiótól. Nem teljesen önszántamból, hanem mert Such György elnöklése idején olyan helyzetbe hoztak, amelyet már nem tudtam elviselni. Miután 1985-től jelen voltam valamennyi vizes, úszó, vízilabda világversenyen, a 2007-es melbourne-i világbajnokságra nem engedtek ki. Az eredeti felállás Novotny és Török lett volna, Such azonban egyértelműsítette, hogy Török nem. Erre Novotny Zoli is visszalépett. Abban az időben ajánlották fel a rádióban az önkéntes távozási opciót – amúgy is tudtuk, hogy százas nagyságrendű elbocsátások következnek –, én meg mélyen sértett állapotomban éltem a végkielégítéssel való távozás lehetőségével.
– Ennyi év után ki lehet lépni csak úgy?
– Az én esetem azt bizonyítja, hogy igen. Elszegődni már nem akartam sehová, szabadúszóként dolgoztam, írtam, rádióztam, közvetítettem a Sportklub tévében, mi tagadás, nagyon jól kerestem. Munka szempontjából összehasonlíthatatlanul jobb, értékesebb a rádió, pénz tekintetében viszont épp ellenkezőleg. Jött azonban 2008 januárjában az agyembólia, s mire az ember kezd felépülni, már el is felejtették. Ha a rádióból kijövet elhalmoztak ajánlatokkal, addig ez egészen más helyzet volt: egyrészt mert gyengén beszéltem, másrészt mert nagyon sok az egyéves szünet. Újra talpra kellett állnom, elindulnom a pályán.
– De hogy festett az első, igazi indulás?
– Egészen konkrét pillanatról beszélhetek. Első osztályos voltam Budapesten a Práter utcai iskolában, onnan vitt haza a Corvin közön át az édesanyám valamikor 1958 tavaszán. Nyitva voltak az ablakok, valahonnan áradt ki a rádió hangja, egy pasi beszélt valamiről. Csak a hangsúlyok jutottak el hozzám, de rögtön megálltam: mi ez? Futballmeccs-közvetítés, Szepesi beszél, mondta az édesanyám. Mire én azonnal: vigyenek el egy meccsre, mert ha erről így lehet beszélni, akkor az remek dolog lehet. Következő hétvégén apám ki is vitt életem első futballmeccsére, egy MTK–Tatabánya találkozóra – vélhetően azért arra, mert az FTC nem játszott akkor otthon, apám ugyanis Fradi-drukker volt. Az MTK győzött 4-0-ra, Grosics kapuja mögött álltam, s azóta is Grosics-bolond vagyok. És első osztályos koromtól soha nem akartam más lenni, mint rádiós sportriporter.
– És milyennek bizonyult a szakma? Olyannak, amilyennek a kisiskolás képzelte?
– A tényleges közeledés egy Sportriporter kerestetik című vetélkedővel kezdődött 1969-ben. A különböző rosták között volt egy olyan feladat, hogy egy válogatott meccsről kell írni. Valami különlegeset akartam, elkezdtem hát hívogatni Szepesit, akit akkor még nem ismertem. Azt terveztem, majd arról írok, mit mond előtte Szepesi, hogyan közvetít, és mit mond majd utána. Nehezen tudtam elérni, de aztán mesélt, minden a legnagyobb rendben ment, de Szepesi elkövetett egy hatalmas hibát. Azt mondta: fiatalember, hívjon majd fel, hogy továbbjutott-e? Továbbjutottam, s természetesen fel is hívtam. Végül neki köszönhettem, hogy bekerültem a rádióba, úgymond hangtechnikusként, de inkább hangtechnikai betanított munkásnak. Lényeg, hogy bent voltam, megismertem a nagyokat, ők engem, és 1971-től elkezdtem külsőzni a sporton.
– Kinek a hangján szeretett volna megszólalni?
– Én Szepesi-tanítvány vagyok, de Szepesi csak egy van, s azon túl, hogy kiröhögnének, ha utánozom, csak rosszabbul csinálhatom, mint ő. Az ő szívből jövő közelítését persze fel lehet, és fel is kell vállalni. A legnagyobb tanácsot viszont László György nevű kollégámtól kaptam, aki a szöuli olimpián Darnyi úszása előtt azt mondta: Lacikám, ne azzal a vehemenciával kezdjél a vízbeugráskor, mintha célba érne. Hiába dolgoztam akkor már több éve a rádióban, azt a hajnali tanácsot tartom a szakmai megvilágosodásom pillanatának. Attól kezdve igyekeztem tudatosan felépíteni a közvetítésnek ezt a fokozatosságát.
– Van-e kedvenc közvetítése a sok ezer között?
– Inkább a közvetítés élményét, ajándékát őrizgetem. Máig az számomra a csúcs, hogy láthattam és közvetíthettem Egerszegi Krisztinát. Hatalmas mázlim, hogy akkoriban a magyar úszók fantasztikusak voltak. De sokáig nagyon vágytam egy vízilabdaarany közvetítésére. Sydney-ben 2000-ben ez is megadatott, és attól is csodás volt, hogy az oroszok elleni döntő az az egyedülálló pillanat volt, amikor egy csapatban mindenkinek minden összejön. És talán furcsán hangzik, de az 1983-as budapesti C osztályos hoki-vb-n a kínaiak elleni győzelem is valahol a közelben mozog, pedig sportértékben sehol sincs az előbbiekhez képest.
– Legendák keringenek egyik-másik riporter közvetítés előtti készülődéséről, vagy zseniális rögtönzési képességéről. Önnél hogyan zajlottak az előkészületek?
– Bár korántsem vagyok antialkoholista, a mai napig betartom a magamnak felállított szabályt, miszerint munka előtt semmit sem iszom. Másrészt ma is több doboznyi papírt őrzök, 1985 óta vezetem például a 100 méteres gyorsúszás fejlődését: mikor volt először olimpián, vb-n, EB-n, a győztesek, világcsúcsok listáját, részidőket, egyebeket. Enélkül semmi egyébről nem tudsz beszélni, mint arról, hogy éppen ki hányadik helyen úszik. Ezeket a dossziékat például soha nem adtam fel poggyászként a repülőre, annyira féltettem őket. Természetesen megvoltak az egyezményes jeleim is, zölddel jelöltem egy-egy úszó vb-ken, kékkel az EB-ken, pirossal az olimpiákon elért eredményeit. A legnagyobb meló egy döntő előtt ilyen szempontok szerint összeállítani a rajtlistát, amely számomra csak rápillantva is kész sporttörténelemkönyv volt. Ma már erre semmi szükség, hiszen egy-egy világversenyen a riporter előtt ott a számítógép, dől belőle mindenféle adat, de valószínűleg ugyanúgy megcsinálnám, ha még mindig közvetítenék.
– Ennyi évtized után hiányzik valami? Mint mondjuk a színészek esetében álmaik szerepe...
– Hiába is tagadnám: a futball nagy, és öröknek tűnő hiányérzet. Én még azzal is peches voltam, hogy aktív életem legnagyobb magyar futballsikere, a Videoton UEFA-kupamenetelése során csak nekem nem adatott meg győztes mérkőzés közvetítése. A belgrádi 0-3 jutott nekem a székesfehérvári 5-0-s győzelem után, amikor már szinte senkit nem érdekelt a visszavágó.
– A szívből jövő közvetítések hívének meggyőződését mennyire képes kikezdeni a sport elüzletesedése, a doppingbotrányok?
– Ugyan miért lenne a sport más, mint a világ, amelyben létezik? Ha a munkahelyeden elvárják, hogy akkor is teljesíts, ha éppen válságban van az életed, ha beteg a gyerek, megpróbálsz kávéval, energiaitallal talpon maradni, vagy a végletekig terheled magad. Ilyen körülmények között a sport még mindig megőriz valamennyit a hamvasságából azzal, hogy a száz méter mindenki számára száz méter. Engem inkább az zavar, hogy a pénz majdnem mindent képes eldönteni. Annak idején Albert a Fradinál kezdte és fejezte be a pályafutását. Ma az a legnagyobb bajom, hogy egy sportoló ma itt játszik, két hét múlva pedig máshol. Nem tudom, melyik magyarnak kell drukkolnom: a magyar csapatnak, vagy az ellenfélnél játszó magyaroknak? Gondoljunk csak bele – és ne mindjárt előítéletekkel –, milyen helyzetben van ma egy sportoló, ha az észveszejtően nagy pénzdíj elnyerése azon múlik, hogy beveszi-e azt a pirulát? Ilyenkor megboldogult rádiós kollégám, Sipos János mondása jut eszembe, aki a Tour de France egyik közvetítésekor felmerült vitáinkban fogalmazott így: szódavízzel nem megy, gyerekek.
– Tősgyökeres pestiként milyen viszonyban vagy az erdélyi magyarsággal, a nemzet fogalmával?
– Bár nekem is vannak némi erdélyi gyökereim – kinek nincsenek? –, istenigazából csak az erdélyi hokijátékosok Magyarországra érkezése után és általuk kezdtem felfedezni Erdélyt. Egyre többet beszélgetve velük, illetve más, nemcsak hokiban élő emberrel, döbbentem rá, hogy az erdélyiek olyan gyökerekkel rendelkeznek, amilyennel más nem, én sem. Nem vagyok meghatódós típusú ember, a Székely Himnuszon azonban mindig elérzékenyülök. Ennek talán az is az oka, hogy kisgyerek koromban a Hármashatár-hegyen bérelt telkünkön szüleim csendben sokszor elénekelték a Székely Himnuszt. Élesben először egy Csíkszereda–Székesfehérvár hokimeccsen éltem meg, feledhetetlen érzés volt. Azzal pedig Székelyudvarhelyen szembesültem, micsoda ünnep tud lenni a magyar állampolgárság felvétele. Ezen érzések nélkül mi, anyaországiak mind szegényebbek vagyunk.


Török László

Budapesten született 1950-ben. Magnósként kezdte a Magyar Rádiónál, ahol 38 évet dolgozott: 1971-től külsősként, majd 1982-től belsősként a Szepesi György vezette, Gulyás Gyula és Vas István Zoltán fémjelezte legendás csapat tagjaként. Öt nyári és öt téli olimpiáról tudósított, egyfajta rekordként 1985 és 2006 között valamennyi úszó és vízilabda Európa- és világbajnokságon jelen volt. A Magyar Rádiótól 2007-ben vált meg, ebben az évben a Magyar Sportújságírók Szövetsége Feleki-díjjal ismerte el kimagasló sportriporteri tevékenységét. Nyugdíjasként is aktív, a Sportklub televízió jégkorong-kommentátoraként dolgozik, tanít az egyik budapesti újságíró iskolában, rendszeresen publikál.