A Juhász-testvérek számára nagy lehetőség a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagja lenni

Amikor a rendezvény abban a formában megszűnt, a kisváros érdekes színfoltját veszítette el, s a folklór-anyaegyüttese is felbomlott. Ekkor már egybekeltek édesanyámmal, és egy komáromi rövid kitérő után úgy érezték, otthon van rájuk szükség. A szándékot tett követte: nekiláttak a már említett folklóregyüttes feltámasztásához. Ebből született 1995 decemberében születésem előtt két hónappal a Kincső néptáncegyüttes.  Tíz évre rá szüleink a Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakán tökéletesítették tudásukat. Ötévenként jubileumi műsorral ünnepeljük a Kincső alapítását, jövőre már a negyedszázados fennállására gyűlhetünk össze. E közösségben százakat tartott össze a tánc szeretete.

Mégis, ha újraélném a középiskolás éveimet, ismét a kiváló képzést adó Fótot választanám.

– Mennyire volt nehéz bekerülni a Nemzeti Táncegyüttesbe?

– J. S.: A fóti szakközépiskola ötéves tanulást biztosított, négy év után a továbbtanulásra előkészítő egy év következett. Ezt nem vettem igénybe, felvételiztem a Táncművészeti Egyetemre. Fel is vettek, de nem Pestre, hanem Nyíregyházára. Közben munkát is találtam Százhalombattán a Pesovár Ferenc Alapfokú Művészeti Iskolában: gyakornokként hétfőtől csütörtökig tanítottam, majd hétvégéken a Nyírségbe utaztam. 2010-ben sikertelenül felvételiztem a Nemzeti Táncegyüttesbe, így oktatói munkámat folytattam tovább. Közben felgyorsult az életem: a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínházban is dolgoztam. A koronázó városban látott színpadon Zsuráfszky Zoltán, a Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetője, aki egy üresedés után 2012 decemberében ajánlotta fel, hogy a következő évben kezdjek az együttesnél egyhónapos próbaidővel.

A továbbtanulást sem hanyagoltam, el, s jóllehet először nem vettek fel a Táncművészeti Egyetemre, két évre rá mégis sikerült.

– Hogyan látják, a néptánc múzeumi kategória, vagy folyamatosan fejlődik?

– J. S., J. Zs.: Mindkettő. Azt adjuk vissza, amit az olyan kiváló folk­lórkutatók, mint Martin György és Takács András, Bandi bácsi gyűjtöttek. Viszont ez nincs kőbe vésve, mindig egy kicsit teszünk hozzá. Nyitott szemmel járunk a világban, s ha látunk egy nekünk tetsző mozdulatot, akkor azt mi is követjük, sőt tovább gazdagítjuk a figuráinkkal. Ha a művész ezt a pluszt úgy teszi hozzá, hogy az személyéből fakad, és nem görcsös magamutogatásként keni magára, akkor ezzel értéket teremt.

Az előadások a világhálón is terjednek, így abból mások is tanulhatnak, ötletet meríthetnek. Az eleink munkáját rögzítő eredeti fekete-fehér felvételek biztos alapot jelentenek, attól lesznek a mieink, hogy egyéniségünkkel színesítjük azokat. Gyakran írnak nekünk fiatalok, hogy például látták a Rába-közi táncot, és érdekelné őket, honnan ered a megszokottól eltérő figura. „Engem nézzél, ne a filmet!” – lehet a velős válasz.

– Ezek szerint a jó pap holtig tanul és tanít?

– J. S., J. Zs.: Egy jó táncosnak megvan a sajátos látószöge, s kettős alapon áll. Egyrészt tanulnia kell azoktól a kiváló mesterektől, akik továbbvitték őseink tánckultúráját, s irányt mutatnak tudásukkal, személyiségükkel. Emellett viszont az alkotói szándék is elengedhetetlen. A világon egyedülálló kultúrát örököltünk. Hogy erre miként támaszkodunk, az személytől is függ. Mi sem élünk behunyt szemmel, eljárunk más együttesek műsorára, nekünk is megvan a véleményünk másokról. Nem szégyen kérdezni tapasztaltabb kollégáktól sem. Számos társulatban a látványosságra, helyenként az akrobatikus mozdulatokra helyezik a hangsúlyt. Személy szerint a letisztult formák, az egyszerűség hívei vagyunk, amikor például egy csárdást mindenfajta külső sallang nélkül adunk elő. Alapelvünk: önmagunkkal szemben legyünk kritikusak, sokszor mások véleménye nem számít.

– Az életükben hol a helye a Nemzeti Táncegyüttesnek, mennyire jelent közösséget, mennyire szövi át mindennapjaikat a versenyszellem?

– J. S., J. Zs.: A világhírű együttes tagjának lenni nagy lehetősége életünknek. Hogy meddig? Talán még bő tíz év van benne, de ez függ az ember egészségétől, ízületeinek állapotától. Van, aki szerencsés, így a legidősebb kolléga már az ötven felé közeledik, s még jól bírja a próbákat, fellépéseket.

A kérdés másik felét az emberi megközelítéssel kezdenénk.

Nemrégiben egyik társunkat költöztettük, másiktól egy tűzhelyet cipeltünk el. Életünk szorosan összefonódik, egy öltözőben rendezzük el magunkat, együtt nevetünk, együtt sírunk, a problémákat egymással beszéljük meg. Amennyiben valaki tanítani megy, azt a másik segíti anyagokkal, ötletekkel, zenei szerkesztéssel. Ugyanakkor a vezetés egészséges versenyszellemre is épít, a már említett művészeti igazgató egy pillanat alatt kiszúr minden hibát. A Zsuráfszky név ugyan a darura utal, de inkább a sólyom illene rá.

– J. Zs.: Cimbalmozom, s mint említettem, sokszor követtem bátyám vonalát, az iskola és a tanárunk is megegyezett. Hat év után sikeres vizsga után Balogh Kálmán cimbalomművész vett szárnyai alá, s három évig okított. Ha több időm lenne, és a szomszédok is engednék, még sok gyakorlás várna rám.

– A jövőben a saját család mellett a táncot a hangszer vagy a tanítás váltja fel?

– J. Zs.: Sándor ért a gyerekekhez, tanárként is megállja a helyét: pedagógiai érzéke talán még szüleinkén is túltesz. Jóllehet két hangszer áll hozzá a legközelebb, kiváló zenei érzékével minden zeneszerszám megszólal a kezében, még a cimbalom is. A Kincső Ifjúsági Néptáncegyüttesnél végzett munkája is bizonyítja rátermettségét. Jómagam? Valószínűleg zenészként folytatom pályámat, de ehhez még sokat kell tanulnom.

– J. S., J. Zs.: Családalapításban is gondolkozunk. Viszont jelenleg szeretjük a munkánkat, s építjük karrierünket. Ez viszont nem jár áldozat nélkül: zokszó nélkül kelünk hajnalban, éjfél után térünk nyugovóra, azt is elviseljük. Úgy érezzük, örökké fiatalok maradunk, de az élet mást mutat, s tervezni kell a jövőnket is. Itt említhetjük a családot, a gyermeket, akinek átadhatjuk azokat az értékeket, amiket mi is kaptunk, s életünkben megszereztünk. Nehéz családban gondolkodni, amikor az embernek minden perce be van osztva. Például egy másfél hónapos amerikai kiszállásnál nincs magánélet. Viszont számos kollégánk él boldog házasságban, s a munka mellett vállalja a szülői hivatást is.

s ez gyökeret vert bennünk is. Sokszor belehalljuk egymásba a szüleinket. Megmosolyogjuk a másik gesztusát, mintha őket látnánk. A családalapítást mérlegelve fülünkben csengenek édesanyánk szavai: gyerek, gyerek, gyerek! Jó géneket örököltünk, s reméljük, ebben a szellemben nőhetnek fel – fél tucatjával – leendő utódaink is.