A gyökerek Erdélyben maradtak – beszélgetés Katona-Zsombori Mária Magyarországon élő festőművésszel

Nehéz is szavakba önteni azt az érzést, ám az ember a rosszból is tanul. Osztályfőnöke lettem egy nyolcadik osztálynak, ahonnan senki nem tanult tovább, a lányokat férjhez adták, a fiúk elmentek dolgozni. Egészen más világ volt, mint amit megszoktam. Egyedül voltam, csak a nővéremmel kommunikáltam levélben, ezért elkezdtem festegetni. A rajztanároknak rendeztek kiállítást, jelentkeztem, emlékszem, az olajfestményeim meg sem voltak száradva. Ez is egy kicsit kimozgatott abból a „szegénységből”, ami minden szinten tapasztalható volt.

Dicsért és biztatott is, hogy szobrász lehetne belőlem. Nagy munkákban gondolkodtam, hatalmas kövekből, de ez fizikailag nehéz lett volna, a kisplasztika pedig nem feküdt nekem.

– A rendszerváltás előtt elhagyta az országot, Magyarországon telepedett le. Ebben közrejátszott az is, hogy egy kis faluban volt tanár?
– Más okai voltak az elmenetelnek. Két évet voltam a faluban, közben férjhez mentem, kismama lettem, a családunk Marosvásárhelyre költözött, nem volt munkahelyem. Nem láttam a jövőt, hogy el tudnék valahol helyezkedni. Művészeti élet szempontjából én úgy láttam, nagyon zártközösség volt a vásárhelyi. Próbálkoztam, de éreztem, kapu nem nyílik, ami nyílt volna, az rögtön be is zárult.

– Az erdélyi művészeket nem mindig fogadták tárt karokkal. Ezt hogyan élték meg?
– Gyökereink itt maradtak, amikor elmentünk, valahol elszakadtak, és magunkra voltunk utalva. Szerencsém volt, mert miután átköltöztem – 1989. december 17-én érkeztünk meg –

Egy ideig még közösen állítottunk ki a testvéremmel, de később elváltak útjaink, én a tanügyben maradtam, 1990 januárjában már tanítottam Ócsán, ahol most is lakunk. Nagyjából tíz napunk volt a férjemmel, hogy megszokjuk az országot, beköltözzünk egy szolgálati lakásba, ahol bútorunk még nem volt, de volt két gyerekünk és egy anyukánk. Egy percig sem bántam meg, optimista alkat vagyok. Amúgy értelmetlen visszafelé nézni.

Féltem, hogy s mint lesz, de három hónap elteltével rájöttem, semmi probléma nincs, megálljuk a helyünket. Büszke vagyok arra, amit letettünk az asztalra.

– Ócsa egy Budapesthez közeli kisváros. Sikerült beilleszkedni?
– Baráti kört nehéz kialakítani, mindannyiunknak megvannak az elképzelései. A tanügyi szokások is mások, de megszoktam. Tanítottam napköziben, gimnáziumi osztályban, rajzkört vezettem, majd 2004-ben egy képzőművészeti tagozatot hoztam létre a dabasi zeneiskola keretében. Itt

Ami a befogadást illeti: az emberek kedvesek voltak. Egyfajta fásultságban érkeztünk oda, nehéz időket hagytunk a hátunk mögött, talán ezért nem volt honvágyunk soha. Marosvásárhelyen mindent felszámoltunk, nem maradt semmink. A minimálist vittük magunkkal, amit a hatóságok engedélyeztek. Karácsony előtt érkeztünk Ócsára, a nővérem szerint nem reagáltunk semmire, nem tudtunk örülni. Később kiutaltak nekünk 50 ezer forintot, ami akkor nagy pénz volt. Nagy segítség volt, hiszen mindegyikünk száz forinttal érkezett oda, mi és a két gyerek 400 forinttal indultunk neki az ottani életnek. Ugyanakkor sok energiát felszabadított bennünk, hogy odaértünk, és új életet kezdhettünk. Úgy éreztem, rengeteg kapu megnyílik, csak tudjam, melyik az, amit felhasználok.

– Soha nem vágytak Budapestre?
– Érdekes, de nem vágytunk. Ilyen értelemben nem bántuk meg, hogy Ócsán lakunk, ott csak a dombok hiányoznak. Azáltal, hogy nagyváros közelében van, nagyon vegyes. Amikor az idősek a 90-es évek elején meglátták, hogy kollégáimmal kiültünk az út szélére festegetni, ránk szóltak, menjünk inkább krumplit szedni, töltsük hasznosan az időt. Azóta már nemzetközi festőtábort is tartottak 16 éven keresztül, hét évig én voltam a tábor művészeti vezetője.

– Az erdélyi táj a sok év távlatából még megihleti?
– A festményeim nagy részén ez meglátszik. Ócsán is festettem, ahol sík a táj, de én tettem a képre dombokat. Annyira hiányoznak, hogy odaképzelem őket. Mi nem akartunk mássá válni, mint amilyenek vagyunk. Amit viszünk magunkkal, azt nem lehet kicserélni.

– Egy családi kiállítás alkalmával beszélgetünk Kolozsváron, a Bánffy-palotában. Milyen érzés, hogy együtt és itt állítanak ki?
– Nem hittem volna, hogy ezt valaha is megérem. Két évvel ezelőtt a múzeum igazgatója látta a festményeimet Budapesten, akkor beszélgettünk, és meghívott Kolozsvárra. Később eldőlt, hogy

Nagynénénket pedig a nagybányai művésztelep befolyásolta. Idén márciusban még nem gondoltam, hogy létrejön a tárlat, de örülünk, hogy így alakult. Ezúton is köszönöm az igazgatónak és Iacob Atilla kurátornak a lehetőséget.

A világjárvány gátolta vagy ösztönözte a munkában?
Eleinte nem tudtam dolgozni, aztán a tavaly nyáron elkezdtem festeni. Télen már annyira intenzíven ömlött belőlem, hogy úgy éreztem, most vagyok abban az időszakban, amikor csak a műteremben kell töltenem az időmet. Az egyik utolsó festményem, amin napsütés és hegyek, fény és árnyék van, a kedvencem. Pontosan a pandémia hangulatát idézi: egyszer süt a Nap, egyszer nagy árnyék van. Egyensúlyba kellett hoznom magam, és most nagyjából abban is vagyok…