A cél a megmaradás és nem a pusztulás elnapolása – beszélgetés Rátoni Csaba dévai református lelkipásztorral

Édesapám mindig azt mondta: „bármit teszel, ember légy! Úgyis az én fiam vagy”. Így az érettségi után nem felvételiztem a teológiára. 2001-ben először a Babeș-Bolyai Tudományegyetem vallás-történelem szakára iratkoztam be. 2001 advent második vasárnapján Isten elhívott a lelkészi pályára, amikor egy hangot hallottam: „szükségem van rád”. Akkor úgy gondoltam, Istennek valóban szüksége van rám a szolgálatban. Ma ezt már úgy értem, hogy nekem van szükségem rá életem minden pillanatában ahhoz, hogy szolgálattevő ember legyek. Másnap, hétfőn, elmentem a kolozsvári protestáns teológiára, elkértem a felvételihez szükséges anyagot. Már világos volt számomra, hogy ott a helyem. Úgy gondolom, elsődlegesen Isten elhívása miatt vagyok lelkipásztor, de nem tagadható az, hogy ehhez Isten felkészített már a családban is. Sokszor mondtam, a lelkészgyerek előnye az, hogy már tudja, mit vállal, mert sok mindent látott és tanulhatott szüleitől. Hálás vagyok azért, hogy lelkészgyerek vagyok, hálás vagyok azért a két gyülekezetért, ahol felnőttem, Oláhdellőn és Dedrádszéplakon.

– Kolozsvárra a Bulgária-telepi gyülekezetbe azért ment segédlelkésznek, mert „ott sokat lehet tanulni”. Mit szeretett volna tanulni?

– Ötödév elején, 2006 novembere környékén az a kérdés kezdett el foglalkoztatni, hogy meg tudom-e állni a helyem lelkészként, vajon elég jól tudom-e végezni a szolgálatot. Akkor úgy éreztem, nem állok készen a lelkészi szolgálat elkezdésére. Így mentőövként jött a lehetőség, hogy elmehetek egy évre Genfbe tanulmányútra. Hazatérve onnan 2008-ban édesapám azt javasolta, legyek segédlelkész, mert sokat lehet tanulni a tapasztalt lelkipásztoroktól. Ezért igyekeztem érdeklődni, ki az, akitől a legtöbbet lehet tanulni a szolgálat terén. Így kerültem Kolozsvárra, a Bulgária-telepre Visky János lelkipásztorhoz.

– Kolozsvárról egy elhanyagolt, apadó mezőségi református közösségbe került, amely néhány év múlva élő gyülekezetté vált. Milyen lelkülettel, elhatározással kezdett neki a szolgálatnak?

– Három gyönyörű évet töltöttünk a Bulgária-telepen, amely után megérett bennem a vágy, hogy önálló lelkészi munkát végezzek. Ekkor Gerendkeresztúr és Hadrév társegyházközségekbe kerültem a feleségemmel, Tímeával és első fiúnkkal, Mátéval. Megérkezésünkkor az épületek állaga tükrözte a lelkiállapotot is. De tudtam, hogy Isten a száraz csontokba is életet lehel. A kezdeti helyzet cseppet sem szomorított meg. A Bulgária-telepi gyülekezettől ajándékképpen egy igével ellátott kártyát is kaptam, amelyre a következő volt írva: „Hanem keressétek először Istennek országát, és az Ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6,33) Így nem a külső, földi tényezőkkel foglalkoztam, hanem Isten országával. Ma is azt mondom: amikor kizárjuk a külsőségeket és Isten országának hirdetésével törődünk, csodákat élünk át. Gerendkeresztúron és Hadréven is nagyszerű embereket ismerhettem meg, akikkel ma is tartjuk a kapcsolatot, imádkozunk értük.

Például a városban a családlátogatás sem úgy működik, ahogy falun. Ott elkezdjük a falu egyik végénél, és végigjárjuk a gyülekezetet, itt mindez komolyabb szervezést igényel. A világjárvány előtt a gyülekezetet körzetekre osztottuk, és a gyülekezeti tagokat a körzeti felelőssel látogattuk meg. Azóta inkább kérésére történik, mert nem mindenki igényli a családlátogatást. Itt nincsenek hagyományok. Akinek fontos, az jön az egyházi alkalmakra és igényli a családlátogatást. Számos áldott családlátogatásban volt részem: közös igeolvasás, imádság után az érzésem az, hogy szárnyalok. A családlátogatás mindig feltölt.

– Hogyan lehet elérni a híveket?

– Meg kell találni azokat a kapcsolópontokat, kommunikációs lehetőségeket, amelyekkel gyorsan el lehet érni egy nagy területen elhelyezkedő gyülekezetet, és itt nemcsak a közösségi médiára gondolok. Fontos, hogy az információ gyorsan és tisztán eljusson a hívekhez, ebben fontos szerepet játszik például a Téglás Gábor Elméleti Líceum. A gyülekezeti életet Déván nem egy nagy körként kell elképzelni, mint falun, hanem több kört egy nagyban. Több kis körünk van: a presbitereknek havonta továbbképzőt tartunk, a nőszövetségnek is, felnőtt bibliaórát, imaközösséget, kóruspróbát, valamint vallásórát és ifjúsági bibliaórákat hetente tartunk. Általában véve a csoportok között nincs átfedés.

– Dévához számos szórvány tartozik, noha dél-erdélyi településként maga Déva is szórványnak számít. Mennyire „hálás” szolgálat a szórványmunka?

– A szórványban sokszor hallom: mindenkinek több kalapot kell hordoznia. Ez részben igaz és jogos is az emberhiány miatt. De fontos, hogy ne folyjunk bele mindenbe. Tudnom kell, mi a pontos feladatom, és mikor kell csupán besegítenem a szekértolásba, de éreznem kell, hogy nem én vagyok felelős a szekérért. Ha tudom, mi az, amit el kell végeznem és hogy azt a tőlem telhető legjobban tettem, akkor az imént feltett kérdésre a válasz már önmagában véve értelmét vesztette. Az elmúlt nyolc évben ugyanis sok szeretetet és áldást tapasztalhattunk meg a gyülekezetben. És nem csak a református tagok részéről.

– Miről szól a dévai református közösség harói terve?

– A megmaradásról. Nem lehet úgy tervezni, ha a cél az, hogy a bekövetkezendő pusztulást csak elnapoljuk. Fontos hinni a megmaradásban. Ezért Haró református gyülekezetének egyik telkét eladtuk hat dévai magyar családnak. Lassan épülnek rá a házak is. Ugyanakkor évente két közösségi alkalmat szervezünk Haróban. Ilyenkor a templom is zsúfolásig megtelik.

Számunkra ez szimbolikus jelentőséggel bír: azt üzeni, hogy amiként az omladozó épületekről nem mondunk le, úgy az emberekről sem. Mert Istennél minden lehetséges.

– A közelmúltban Barcsay Ákos-díjat vehetett át. Mit jelent számára e kitüntetés?

– Az oklevélen a következő szöveg olvasható: „A Hunyad Megyei RMDSZ Magyar Állandó Konferenciája dél-erdélyi magyarság fennmaradásáért, megerősödéséért szolgáló önzetlen, kitartó munkásságáért”. A kitüntetés megerősít abban, hogy megéri szolgálni a szórványban is: van miért és van kiért. A cél a megmaradás és nem a pusztulás elnapolása.