Unitárius kalákatábor – segítő kezek mellett lelki támasz is

– idézte fel lapunk kérdésére Szabó László unitárius lelkész, a Gondviselés Segélyszervezet elnöke. Erdélyben 1943–44-ben szerveztek először háromhetes kalákatábort a kolozsvári unitárius középiskolás lányok bevonásával előbb a háromszéki Árkoson, majd az udvarhelyszéki Homoródalmáson. A zömében kolozsvári diáklányok olyan családoknak segítettek, ahonnan a férfiak elmentek a frontra, vagy életüket veszítették a harctéren. A táborozók az otthon maradottaknak nyújtottak kétkezi segítséget elsősorban a mezei munkában.

Ezt a hagyományt próbálta feleleveníteni a Gondviselés Segélyszervezet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet 2012-ben, amikor újra kezdeményezte kalákatáborok szervezését. „Egyházunkban helyi szinten, kisebb léptékben mindig szerveztek kalákákat, de tábori keretek között azóta még nem” – mondta Szabó László.

Hídépítés két nemzedék között

„A kalákára építjük az egész projektet, amit annak idején közösen végzett egy-egy közösség, de egyre ritkább Erdély-szinten. Abban is hiszünk, hogy jelenlétünkkel – látva, amiint a fiatalok dolgoznak – a helyiekben is felébred az igény, hogy odafigyeljenek a szomszédra, a falutársra, és ha kell, segítsenek” – részletezi az alapötlet lényegét Vagyas Attila, a Gondviselés Segélyszervezet központi munkatársa. A részvétel a fiatal önkéntesek szempontjából is hasznos, hiszen ők olyan közegben nőnek fel, ahol ez a fajta munka már nem része a mindennapoknak. „Nincs más lehetőségük, hogy e segítési módot megéljék” – mutat rá. Ráadásul a harmadik pozitív hozadék, hogy

az idősek mesélnek a fiataloknak, megosztják velük életük nehézségeit, örömeit. „Szinte olyan ez az együttlét, mint egy lelkigondozói alkalom” – fogalmaz Vagyas Attila. Aki szerint olyan idős személy is akadt a rászorulók között, akinek nem volt szüksége kétkezi segítségre, de azt kérte, menjen el hozzá is egy-két fiatal és beszélgessen vele.

– összegez.

Segítenének, ha hagynák

„Addig van baj, amíg megértetjük a rászorulókkal, hogy nem szégyen elfogadni a segítséget és nem az ő hibájuk, hogy ide jutottak. Nem az a kérdés, kinek a hibája, hogy gyermekei, unokái ezer-kétezer kilométerrel nyugatabbra próbálnak boldogulni, így képtelenek segíteni nekik. Ezt meg kell értetni velük” – magyarázza Szabó László. A rábeszélés többnyire a helyi lelkészek feladata, akik jóval a tábor kezdete előtt próbálják elvégezni a meggyőzőmunkát.

– mutat rá az időközben változó hozzáállásra Szabó László.

Ragadós példa?

Ahol lehet, a helyieket is megpróbálják bekapcsolni a munkába, elsősorban a fiatalokat, de az egyházközség tagjai közül is van, aki szabad vagy szabaddá tudja tenni magát néhány napra. „Nem várjuk el, hogy a mi kezdeményezésünk miatt egy hétig haptákban álljanak. Azt szeretnénk inkább, hogy az önkéntesek lelkes munkája példaként szolgáljon. Hogy gondolkodjanak el: ha egy városi fiatal képes eljönni 200 kilométerről és feláldozni egy hetet nyári szünetéből, ők is segíthetnének szomszédsági, rokonsági alapon. Mindig az a félig kimondott, félig kimondatlan vágyunk, hogy ragadóssá váljon a példa” – vallja be a segélyszervezet elnöke. Azt azonban, hogy a fiatalok önzetlen munkája mennyire hozza meg a helyiek segítő szándékát és munkakedvét, nem tudják követni, adatolni. „Vannak jó visszajelzések, de nem tudnám százalékban vagy adatokban kifejezni. Inkább csak reménykedni tudunk” – teszi hozzá.

Feladat bőven akad, a táborszervezők háztáji munkára toborozzák az önkénteseket, ez a családi háznak a kitakarításától, meszelésétől kezdve a kert lekaszálásig, kerítés megjavításáig, lefestéséig, az útszéli árok kitakarításáig terjed, de a favágás is számottevő része a munkának.

Az önkéntesek a közösségi épületek rendbetételében is segítenek, legyen az templom, tanácsterem, óvoda, iskola vagy temető.

ahol már nem képesek rendben tartani a templomot. Elsősorban egyedül élő idős embereket segítünk, de a közösséget is, ahol arra van szükség” – magyarázza Szabó László.

„Van emberség, segítőkészség, nyitottság, őszinteség bennük” – osztja meg saját tapasztalatát a szervező. Ennek illusztrálásaként elmondja, bár az utolsó nap általában kirándulásra van szánva, előfordul, hogy a később bekapcsolódó rászorulók miatt hét közben annyira felgyűl a munka, hogy ezt is feláldozzák.

Igaz, idén az Erdővidéken dolgozók eljutottak a Vargyas-szorosba, az Aranyosszéken önkénteskedők pedig utolsó nap a Tordai-hasadékban tartott unitárius találkozón segítettek, kapcsolódtak ki.

Mindkét félnek jó

A visszajelzések minden tábor esetében pozitívak – mondja Vagyas Attila. „Napról napra látszik, hogy ez hasznos dolog, mindkét félnek jó. Sokan kérdezik, mikor megyünk vissza”.

A számok is beszédesek: a SegédKezek kalákatábor idei kiadásán összesen 42 erdélyi településen segítettek, 110 családnál és több középületnél dolgoztak fiatal önkéntesek. Akiknek szállítását, szállását, ellátását a szervezők állják pályázati forrásokból. Idén a fő támogató a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) volt, de a Bethlen Gábor Alapon, az Egyházi és Nemzetiségi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságon és a Nemzeti Együttműködési Alapon keresztül a magyar kormány is hozzájárult. Magyarzsákodon a Romániai Falugondnokság Szövetsége állta a költségek egy részét.

– sorolja a további terveket. Jövőre is három nagyobb tábort szerveznének, sőt, ha lesz rá anyagi fedezet, a marosszékit is egyhetesre növelnék, és 40–50 főre bővítenék az önkéntesek számát. A szervező szerint a rászorulók segítése mellett az sem elhanyagolandó szempont, hogy a kalákatáborok hozzájárulnak egy rendezettebb erdélyi faluképhez.