Több legyen a „mi”, kevesebb az „én” – beszélgetés Sándor Borókával, az El Camino egyik erdélyi zarándokával

Időközben az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek.

– Hogyan született meg benned az elhatározás, hogy református lelkészgyerekként ilyen útra vállalkozz? Miként fogadta a környezeted a döntésed?
– Néhány évvel ezelőtt egy cikkben olvastam először az útról. Annyira megfogott, hogy azóta is mindig ott volt tudatalatt, hogy egyszer én is szeretném végigjárni ezt az utat. Tavaly tavasszal, talán a sok bezártság miatt is jött az elhatározás, hogy elindulok. Családom első perctől támogatott, egy pillanatra sem tartottak vissza. Természetesen féltettek, de miután többet meséltem a zarándoklatról, bíztak a döntésemben és abban, hogy tudom, mire vállalkozok. Ami református mivoltomat illeti: egyrészt

Másrészt nemcsak vallásos indíttatásból indulnak el zarándokok, hiszen sok olyan emberrel találkoztam, aki személyes okokból vágott neki a kilométereknek. Vagyis a felekezethez tartozás nem kizáró jellegű.

Ugyanakkor itt-ott nagyobb városokat is keresztez, például Leont, Burgost, Beloradót. A zarándoknak így alkalma van megismerni Spanyolországot és a csodálatos spanyol embereket is.

– Útközben találkoztál-e másokkal? Milyen viszony alakult ki a zarándokok között?
– Amíg nem jártam végig ezt az utat, el sem tudtam képzelni, milyen közösség tud kialakulni egy úton, ahol az emberek folyton mozgásban vannak. Attól függően, milyen tempóban haladtunk, összefutottunk zarándokokkal akár szállásokon, akár egy-egy kávézóban. Őket, még ha csak látásból ismertük is, meleg szívvel köszöntöttük.

Ezen kívül egy volt a közös bennünk: mind Santiago de Compostelába gyalogoltunk. Legalábbis azt hittük, hogy csak ez az egy. Aztán beszélgetve egymással rájöttünk, hogy mindenkinek ugyanazokon a helyeken húzza a hátát a táska, ugyanott vannak vízhólyagjaink a lábunkon, és talán a lelki terhek is sokszor hasonlóak.
A zarándokok közössége olyan hely, ahol nem számít, hogyan nézel ki (körülbelül minden második nap ugyanaz volt rajtad), honnan jöttél. Ahol természetes, hogy az utolsó sebtapaszodat is odaadod a másiknak, ha látod, hogy neki nagyobb szüksége van rá, mint neked. Ahol saját gondjaid szempontjából meghallgatásra találsz, és talán egy más megközelítésre is.

– A hosszú út során át lehet értékelni az Istennel való kapcsolatot, megismerni önmagadat. Te tapasztaltál-e hasonlót? Fedeztél-e fel „új Borókát”?
– E zarándoklat nemcsak távban, de időben is hosszú. A több mint egy hónap alatt minden nap jóformán ugyanúgy telt: reggel felkeltem, elindultam, pár kilométer után reggeli és kávé. Aztán megint gyalogoltam. A napi átlagos 25 km után megérkeztem a szállásra, kimostam a ruháimat, fürödtem, beszélgettem a többi zarándokkal, vacsoráztam és lefeküdtem. Ezt ugyanígy harminckétszer. Egy ilyen életforma nagyon ki tudja tisztítani az ember fejét. Azáltal, hogy nem ért olyan sok külső inger, sokkal jobban oda tudtam figyelni a körülöttem levő dolgokra, Isten alkotásaira, környezetre, élőlényekre, emberekre. És talán önmagamra is. És hogy fedeztem-e fel új Borókát? Igen, azóta is minden nap ismerkedek magammal. De azt hiszem, hogy ezzel nem csak én vagyok így, talán soha nem tudjuk befejezettnek tekinteni önmagunk megismerését.

Akkor is ott lépkedett mögöttem, amikor esetleg én nem akartam észrevenni. Ahogy mindig ott lépked előttem, mögöttem, mellettem, és velem itthon is. Soha nem éreztem az úton azt, hogy egyedül lennék, mindig a legmegfelelőbb embereket állította mellém a legmegfelelőbb pillanatban, és vigyázott itthon a családomra is.

És ez így van a mindennapokban is: ragaszkodunk a saját kérdéseinkhez, elképzeléseinkhez, pedig Isten jobban tudja, mire van szükségünk, mint mi. És a legmegfelelőbb pillanatban nyújtja ki hozzánk a kezét, és segít változni.

– Mit éreztél, amikor megérkeztél a célállomásra?
– A 32. nap értünk be Santiago de Compostelaba. Érdekes, hogy ez volt a cél, naplómban erről a napról mégsincs egy szó sem írva. Ugyanis újra megbizonyosodtam: nem a célba érkezés a lényeg, hanem az út. És valóban. Ahogy beértünk néhány zarándoktársammal a városba, úgy tettünk mintha nagyon örülnénk, hogy meg tudtuk csinálni. A nap végén aztán bevallottuk egymásnak: valójában nem éreztünk különösebb örömet, nem ez volt a cél, nem az utolsó kilométerek, hanem az összes azokat megelőző.

– Egy év telt el utad óta. Érzel változást, amióta hazajöttél?
– Érdekes, mert attól függően, hogy mennyi idő elteltével kérdezik meg tőlem ezt, majdnem mindig mást emelek ki. Nem jelenthetem ki határozottan, hogy az azóta bennem, körülöttem lévő változások mind a Caminónak köszönhetőek. Viszont biztosan segített abban, hogy jobban jelen tudjak lenni, hogy kicsit több legyen a „mi”, „ti”, „ők”, kevesebb az „én”.

– Milyen típusú embereknek javasolnád a zarándokút megtételét?
– Bárkinek és mindenkinek. Kortól, nemtől, felekezettől függetlenül. De legfőképp annak, aki tudja vállalni azt is, hogy hazaérkezve nem lesz olyan napja, amikor ne hiányozna számára ez a világ.