Most légy okos, Domokos! – beolvadás veszélyezteti a Lápos-vidéki magyar szórványt Máramarosban

Érdekes, általában a vegyes házasságokban felnövő gyermekeket magyar tagozatra íratják, a színmagyar családban élőket meg Láposra küldik, a román iskolába. Hiába bizonygatom eredményekkel, hogy a gyermek könnyebben tanul anyanyelvén, a szülők nem akarják megérteni. Érvényesüljön az életben, de ahhoz meg kell ismernie az állam nyelvét! – ez a replikájuk, miközben fel sem merül bennük, hogy előbb az anyanyelvét kellene megismernie” – neheztel a fordított logika szerint működő falubeliekre a nyugalmazott pedagógus.
A nyelvromlás ékes példája az idei konfirmáción kialakult egyedi helyzet. Nem a mezőségi tájszólás vagy a román jövevényszavak jelentik a gondot. A helyi református gyülekezet történetében először fordult elő, hogy az egyik ifjú azért nem tehetett személyes vallástételt Krisztus és Isten egyháza mellett, mert nem ismeri az anyanyelvét.     

A magyar–magyar összetartás árnyoldalai és szárnyvonalai

Ami a vallásos ünnepeket illeti, az idősebb domokosiak határozottan állítják: az egyházellenes kommunista diktatúra alatt többen töltötték meg a templomot, mint manapság. Ugyanaz a helyzet a kultúrműsorok alkalmával is. Amíg hajdanán az ajtóban is álltak a későn érkező érdeklődők, manapság már annak is örülni kell, ha a terem félig megtelik. Pedig a múlt kötelezne. A tantárgyversenyeken és honismereti vetélkedőkön elért eredmények, a kis mesemondók és szavalók, a náluk egy-két nemzedékkel idősebb színjátszók sikerei, a Szivárvány néptánccsoport sorozatos fellépései, a kirándulásokon, cserkésztáborokban gyűjtött élmények, hogy a régmúlt egyetlen kitörési lehetőségét jelentő Megéneklünk Románia! fesztiválon szerzett díjakról ne is beszéljünk – mind Domokos hírnevét vitték a nagyvilágba. Erre már csak azért is volt oly nagy szükség, mert az erdélyi magyarok többségének Domokos szinte egyértelműen Csíkszentdomokost jelenti.

Sok évvel ezelőtt egy székelyudvarhelyi néptáncvetélkedőn Könczei mester gratulált, de hozzátette: amit mi előadtunk, az nem domokosi tánc. Márpedig az! – vágtam rá, de ő nem engedett a magáéból. Így folyt a vita mindaddig, amíg ki nem derült, hogy ő Csíkszentdomokosra gondolt, mert a Lápos mellőli Domokosról nem is hallott. Jól elnevettük a történteket…” – eleveníti fel a hosszú évekkel ezelőtt történt félreértést a nyugalmazott tanítónő. A közelmúltban az anyaország külképviselete is összekeverte a két magyar települést. A külügy a felcsíki nagyközségbe postázta az esküt letett Lápos-menti domokosiak állampolgársági okiratait.
Az egykori pezsgő közösségi élet hanyatlását mi sem jellemzi jobban, mint az a szomorú megállapítás, miszerint a mai nemzedéknek nemhogy művelődési eseményekre, de még esküvőkre vagy keresztelőkre sem kell a kultúrotthon.

És hogy a mennyiség nem jelent feltétlenül minőséget, azt Németh Zoltán, a négy mandátumot lehúzott önkormányzati képviselő tudja igazolni. Bár nem szeret szennyest teregetni, a keserűség mégis kitör a sokáig helyi RMDSZ-elnökként működő nyugdíjas asztalosból. Mint meséli, egykoron a domokosi magyarok rendszerint a zsidóknak adták el a földjeiket, ma a románoknak kínálgatják. Így szivárognak be lassan, de biztosan a dombokról az alsószőcsiek és rogoziak, azoknak az utódai, akik 1848-ban felgyújtották és szétdúlták Domokost.
Nem vitás, az idő sok mindenre gyógyírként szolgál, de talán ennél is fontosabb elv a helyiek számára, hogy az üzlet az üzlet. Amióta beköszöntött az eredeti demokrácia, nagy úrrá vált a pénz, pontosabban az, aki többet kínál belőle. Csakhogy! „Amikor a református gyülekezet gondnoka voltam, hoztunk egy határozatot: akinek eladó földje, telke van, előbb jöjjön az egyházhoz. Ha nem tudunk annyit ajánlani, amennyit kínál más, adja oda annak. De legalább próbáljuk megőrizni a falunak… Sajnos az emberek nem jönnek, inkább egyből a román vevőkkel üzletelnek. A hírekben azt látjuk, hogy az oltyánok azzal vigasztalódnak, hogy ha meghal a szomszéd kecskéje, és közben nem vesszük észre, hogy mi, domokosi magyarok is olyanokká váltunk” – fakad ki a férfi.

Az endogámia igencsak erős gyökerekkel rendelkezett a faluban. Tagadhatatlan, e párválasztási gyakorlat mentette meg a települést attól, hogy sok más erdélyi magyar kis falu sorsára jusson. Ott, ahol még földrajzi törésvonalak is léteznek, hiszen nem mindegy, hogy az alsó utcából származol és zsoszánynak neveznek, vagy a felső utcában laksz, és akkor szuszány vagy. Nos egy ilyen vidéki településen nem is olyan régen még szinte elképzelhetetlen volt, hogy valaki vegyes házasságot kössön.
A jellegzetes magyar–magyar „összefogásnak” egy szárnyvonala is van Domokos és Magyarlápos között. Ez leginkább az oktatási területen nyilvánul meg. Az iskolák, illetve magyar tagozatok fenntartása érdekében észszerűbbnek tűnne, ha a láposi gyerekek a domokosi iskolába járnának. A polgármesteri hivatal iskolabuszt biztosítana az oda-vissza összesen nyolc-tíz kilométeres ingázásra. A magyarláposi szülők azonban hallani sem akarnak arról, hogy gyermekük vidéki oktatási intézménybe járjon. „A láposi magyarok városiak, a domokosiak falusiak. Ezt ők lépten-nyomon éreztetik és hangsúlyozzák. Tisztelet a kivételnek” – állítja Németh Zoltán. Majd ragozni kezdi: a láposi magyar szülőket leginkább az zavarná, ha a nyolcadikat nálunk végzett gyermekük oklevelére Domokos neve kerülne és nem a városé.   

Láposon is alkalmazták volna a vásárhelyi forgatókönyvet

Mindeközben a magyar többségnek semmi gondja a helyi, mintegy százfőnyi román kisebbséggel. A két közösség tiszteletben megfér egymás mellett; nem csak a magyarok beszélik az állam nyelvét, a románok is megtanultak magyarul. Bozgorozás és bocskorozás nincs. Ha a bizalmatlanság fel is üti nagy ritkán a fejét, azt kívülálló személyek gerjesztik. Mint például 1990 márciusában, amikor a falufelelősi feladatokkal megbízott Németh Zoltánt behívatták a rendőrségre. „Arról faggattak, igaz-e, hogy a domokosi magyarok ki akarjuk fosztani a fegyverraktárt és be akarunk törni Láposra?” – idézi fel a hatósági kérdést, amely egyszerre volt röhejes és siralmas. Méghogy egy kis magyar sziget veszélyt jelentett volna a román tengerre! Ha a karhatalom így gondolkodott,

Érdekes, bár el sem kellene csodálkoznunk azon, hogy Marosvásárhely fekete márciusának szekus forgatókönyve több példányban készült.
Az eltelt harminc év alatt a Lápos vidékén is némileg fordult a világ, a fejek lehiggadtak, az agyak beértek. Azonban még így is a magyarláposi polgármester és a megyei utászok jóindulatán múlik, hogy betartják-e a két évtizedes múltra visszatekintő közigazgatási törvényt, vagy sem, és méltóztatnak-e kihelyezni a mindössze Dămăcușeni-ként megjelölt falu határába a kétnyelvű helységnévtáblát. Merthogy az ilyesmi – vérmérséklettől függően – csak tárgyalás, kunyerálás, netán asztalra csapás után válik egyértelművé. Mint ahogy az is, hogy az önkormányzat pénztárából a magyar egyházak irányába csöppenjen valami támogatás, miközben az ortodoxok felé magától értetődően csordogál. „Ezeket mind-mind ki kellett harcolni” – nyomatékosítja Németh.
Nem volt könnyű dolga Molnár Juditnak sem, amikor az egyik városi tanintézménytől a domokosi iskolát szerette volna leválasztani és önállósítani. Mint mondja, többször is fel kellett olvasnia a törvényt a helyi tanácsosoknak ahhoz, hogy nagy későre megértsék. A tanintézmény a teológiát végzett ásványtani kutató Benkő Ferencről való elnevezése is komoly türelemjátékot igényelt.

Egy fecske nem csinál tavaszt, de sajnos kettő sem

Óhatatlanul felmerül a kérdés: a távolabbi jövőben lesz-e egyáltalán kinek működtetni a környék leghíresebb magyarjáról elkeresztelt nyolcosztályos iskolát? Az egykézés már régóta divattá vált a domokosi családokban, más falu a környéken nincs, ahonnan magyar gyermekekkel lehetne pótolni az üresen maradt iskolapadokat. Ráadásul az ifjak zöme nem helyben képzeli el a jövőjét. Kohán Félix Norbert egyike azon kevés kivételeknek, akik a Lápos vidékén is jól érzik magukat. A 23 esztendős fiatalember is próbálkozott külföldön, de miután világossá vált, hogy a németországi munkáltatója átverte, egy hét után hazatért. Attól nem érzi kevesebbnek magát, hogy Kolozsváron művészfotót tanult, szülőfalujában és környékén viszont esküvők, keresztelők, cégrendezvények fényképezéséből kell megélnie.

„Boldog ember vagyok, mert itthon mindenem megvan, pontosabban itthon van meg mindenem: azaz a család” – mondja. Ő sem dolgozik a szakmájában, de azzal, amit tesz, elégedett. Pállnak a közösség előtt is sikerült kivívnia a tiszteletet, különben nem választották volna a helyi RMDSZ élére, és nem küldték volna a magyarláposi tanácsba. Most azon dolgozik, hogy minél több helyi fiatalt tartson itthon, ehhez viszont úgy érzi, beruházásokra és jól fizetett munkahelyekre volna szükség. A falubeliek többsége Láposra jár dolgozni, de több mint húszan Nagybányára kénytelenek ingázni. Azok száma, akik Nyugaton keresik a boldogulást, ennél lényegesen nagyobb. Hogy közülük hányan térnek majd haza? Nem nehéz kitalálni. Ilyen léptekben meddig sikerül megvédeni az etnikai és nyelvi szigetet a partot egyre inkább mosó, növekvő és sűrűsödő hullámoktól?