Egy Nyugaton dolgozó kisváros története: idén ünnepli 750. évfordulóját Érmihályfalva

1845-ben V. Ferdinánd magyar király mezővárosi rangra emelte Érmihályfalvát és négy országos vásár tartását engedélyezte. A század utolsó harmadában megépült a Debrecen és Nagykároly (1871. június 27.), valamint a Nagyvárad (1887. július 2.) felé vezető vasútvonal, és megalakult a helyi ipartestület (1887. október 14.). Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a századfordulóra Érmihályfalva folyamatos fejlődést mutató településsé váljon, amely túlélte Trianont és az azt követő nehéz évtizedeket. Az évszázadok folyamán a település fennmaradásához kétség kívül a biztonságot nyújtó földrajzi környezet járult hozzá.

Mindig volt mit újjáépíteni

Az elmúlt 750 évben több olyan időszak is volt, amely próbára tette a városkát. A lakosság többször kényszerült elhagyni a települést, de mindig visszatért, mert volt mit újjáépíteni. A legvirágzóbb korszaknak a 19–20. század fordulója tekinthető mind gazdasági, mind kulturális szempontból. A vidéki sajtóban gyakran említik Érmihályfalvát, mint az Érmellék gyöngyét. Ehhez a helyi iparosság és az ekkor növekvő létszámú zsidó közösség járult leginkább hozzá. A fejlődésnek az 1920-as elcsatolás, majd a II. világháború és következményei vetettek véget.

Emlékül, hogy emlékezz!

Szilágyi Andrea a város történetével kapcsolatos eddig megjelent munkáiról is beszélt. Az elmúlt négy évben három, a város által kiadott helytörténeti kiadvány létrejöttében működött közre. 2016-ban készítették el a település harmadik és egyben legterjedelmesebb monográfiáját, Emlékül, hogy emlékezz – Érmihályfalva város monográfiája címmel. Ebben a település földrajzi leírása, néprajzi hagyományai, kulturális életének múltja és jelene is szerepel. Legvaskosabb a monográfia történeti része, amely az őskortól napjainkig mutatja be Érmihályfalvát. A könyv szerkesztése mellett a település helyneveiről, a zsidó közösségről és az 1800–1945 közötti időszak történetéről szóló tanulmányokat írta. 2018-ban egy rövidebb terjedelmű kiadvány szerzője volt, amely az Érmihályfalva vásártörténete címet viseli. Tavaly jelentették meg a 100 év – 100 személy. Érmihályfalva jeles személyiségei a 20. századból című könyvet, amely már a kezdetektől komoly kihívást jelentett. Száz olyan személyt kellett összeválogatni, aki meghatározója volt a kisváros 1919–2019 közötti történetének. E kötet szerkesztője és társszerzője is volt egyben.

Hazaváró szobor

2015 októberében avatták fel Érmihályfalva központjában a Hazaváró édesanya szobrát. A kő marad évének nevezett 2015-ös esztendőt a helyi önkormányzat Deák Árpád nagyváradi szobrászművész alkotásával koronázta meg: a szobor a külföldre távozottak hazavárását sugallja. A szobor a kisváros központjában, a régi polgármesteri hivatal épülete melletti zöldövezetben található.

Évtizedekig passzívan szemlélték, amint a magyar fiatalok elhagyják Mihályfalvát, elhagyják az Érmelléket, a Partiumot, Erdélyt, majd jóvátételként – vagy pótcselekvésként – hazaváró szobrot állítanak nekik, ahelyett, hogy a nemzet- és a szociálpolitikán javítanának. Helyesebben, javítottak volna, ha már több évtizedig volt rá lehetőségünk. A román kormányzásban való részvétel nem erről szólt? Ott lenni a hatalomban és kulcsfontosságú tisztségeket betölteni. Ha ott vagyunk, megnyílnak az ajtók. Az ajtók valóban megnyíltak, de nem a munkahelyteremtés lehetőségei felé, hanem Nyugat-Európa irányába.
Hazavárni pedig valóban dicséretes dolog. Csakhogy ehhez már nem elég holmi szociológiai eszmefuttatás arról, miért maradtunk 400 ezerrel kevesebben a harminc évvel ezelőtti erdélyi lélekszámhoz képest, sem egyéb felesleges megállapítás, mint amilyenek elhangzottak az akkori szoboravató előtti konferencián. A szépen hangzó megoldáskeresések már nem hoznak enyhülést a kialakult helyzetre. Ez a vonat elment.
De szólhatna a fáma a választási kampányok sokéves felelőtlen ígéreteiről, a kamu munkahelyteremtésekről, a nevetséges gyermekpótlékokról, a családalapításhoz szükséges nem létező kedvezményekről, sőt egyéb nyomorúságról is, amelyek a szülőföld elhagyására késztették az erdélyi magyarokat. Csak konkrét elképzelésekről nem szól, amelyekkel még menteni lehetne a menthetőt. Kétségtelenül azonban a szobor a város dísze. Csak a körülmények, amelyekbe megpróbálták beleilleszteni, nem találnak. Mindezek ellenére az alkotás mind a helybélieknek, mind a polgármesternek a szíve csücske.

Ünnep, ha nem szól bele a járvány

A második mandátuma végén járó Nyakó József polgármester az RMDSZ színeiben szeretné megméretni ismét magát a szeptemberre tervezett helyhatósági választásokon. Beszélgetünk a választott ember motivációiról, lehetőségekről, a nagy tervekről és a nagy álmokról, amelyekből alig valósult meg valami az elmúlt nyolc esztendőben. Mint a legtöbb elöljáró, aki csak rövid időt tölt a hivatali tisztségben, ő is úgy tartja, nem elég egy-két mandátum ahhoz, hogy a mai romániai viszonyok közepette „nagyot lehessen alkotni” a közéleti vállalásokban, bár kortes ígéretek mindig vannak és lesznek.

Erre a felállásra mondják, hogy a választott embernek az a legnagyobb kihívás, amikor abba a szakadékba kell belevetnie magát, amelyik a maga tábora és a magyarságon belüli ellenzék között tátong. A város augusztus 20–23. között a járványveszély ellenére is készül a négynapos ünnepségre, amelyet Nyakó József kifejezetten kulturális fesztiválnak tart helytörténeti expozékkal és uniós aktualitásokkal megtűzdelve. A programtervezetet olvasva grandiózus ünnep készül, amire ismét adódik a megkerülhetetlen kérdés: kiknek?

A kiüresedett kisváros – amely a múltszázad elején még virágzó település volt – mára munkahelyek és fontosabb intézmények nélkül tengeti mindennapjait. Ennyi tellett az elmúlt harminc esztendőből.