A báb az emberi jellem karikatúrája – beszélgetés Patka Ildikó bábossal, akinek otthona a mesék birodalma

Ma már 26 éve dolgozom a kolozsvári Puck Bábszínház társulatánál.

– Mihez van szüksége annak, aki bábszínész szeretne lenni?
– Mindenképpen kell egy lelki minőség, a gyermeki világra való hangoltság. Fontos az érzelmi intelligencia, mert a gyermeket burokba kell vonni. Kell tudni kapcsolódni a gyermekekhez. Tulajdonképpen kapcsolódást tanítasz. Azontúl pedig jó színészi képzettség szükséges, hogy mindezt átadja az ember.

– Mi a különbség a bábszínész és a színész között?
– A színész a testével dolgozik, a bábos pedig a bábuval. Igaz, már nemcsak paravános játék létezik, színészi munkát is kérnek tőlünk. Viszont az ember színészként a testével egészen más árnyalatokat fejez ki, a bábu pedig nem ember, hanem egy karaktersűrítmény, ami egy tulajdonságot jeleníthet meg. Tükörként másképp működik, mint az ember, aki egy egészről mutat képet. A báb például megmutathatja a saját önzésünket akár egy boszorka szerepében, benne láthatjuk a sötétséget, amelyet az önzés vagy a kegyetlenség jelent. Ám a szépség is meg tud jelenni egy tündérben.

– Melyik szerepet szereted jobban játszani? A gonosz mostohát vagy a tündérkisasszonyt?
– Az elmúlt évek alatt rengeteg előadásban szerepeltem, eléggé színes a paletta. Voltam már Csipike, A kíváncsi elefántkölyök vagy kisegér a Tornyocska című előadásban, de kedvenc szerepem egy madár szerepe, Csipike madaraként. Móra Ferenc mesékben is szerepeltem, Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikájában mesélő kislányként jelentem meg, s emellett játszottam focistát is. A bábszínházi munkám elején úgy gondoltam, csakis királykisasszony lehetek. Viszont az egyik első szerepem a Hamupipőkéből a mostohatestvér volt. Úgyhogy elő kellett hoznom magamból a gonosz ostobát. Később sok naiv szerepet kaptam. A jellememből fakadóan az a szerep áll közelebb hozzám, amit kimunkáltam magamban.

Érdekes módon csak azt tudja megtenni a bábu is, amit a színész maga is tud – fizikailag és lelkileg. Minden bábu egy-egy világot képvisel, és abból a világból tudunk mesélni bábszínészként. Ez hatalmas medret szab, hiszen mindig csak az adott karakterből lehet megszólalni. Olyan, hogy csak a bábu meséljen, ritka: kialakuló konfliktusokban mesél a bábu. Bábosként átviszem a kezembe azt, amit közvetíteni akarok a nézősoron ülő gyerekeknek. De nem könnyű! Hihetetlen sok tanulás kell ahhoz, hogy tudd jól mozgatni a kezeden lévő bábut, vagy hogy a technikát megtanulja az ember. Miután az eszközt megtanultam, a lelket is bele kell vinni a bábuba. De ezt folyamatosan tanulják a bábszínészek.

– Bábszínészként részese vagy egy másik világnak. Mit szeretsz a munkádban?
– Szerelmese vagyok e munkának. Először a mese ragadott meg. Emlékszem, ott voltam a színpadon, s úgy elvarázsolt a mese, hogy elfelejtettem feladni egy tárgyat, feltartani egy bábot. El voltam varázsolva. Rájöttem, hogy nekem inkább közönségnek kellene lennem, mint színésznek, akkor a mese volt a varázslat. Azóta ez változott. Most

Szeretem a csapatmunkát, a színfalak mögötti táncot, ami köztünk van. Ahogy egymás kezébe adjuk a tárgyakat, vagy ahogy egymásnak megteremtjük a helyzeteket, hogy a bábélet felragyogjon. Hihetetlen technikája van a játszásnak. Pontos koreográfiája van egy előadásnak, és teljesen más a színfalak mögött, mint az, ami megjelenik. Tizenegyen vagyunk színészek a Puck Bábszínházban, de ott vannak közöttünk a díszletezők is, akik sokat segítenek, mert nekik is ritmusra kell mozgatni a díszleteket. A színpad mögött egészen másfajta munka zajlik, mint amelyet a közönség lát. Ez igazi csapatmunka, sokszor ez tartja össze a színészeket. A közös játék mindig összehoz, mert figyelnünk kell egymásra, és egymás keze alá kell játszani. Nemrég Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjét játszottuk, ahol a szerző is azt mondja, érdemes játszani tanítani az embereket. Szerintem a játékban minden felszabadul az ember lelkében. Olyan, mint az úszás, amely minden izmot megmozgat. A játék minden lelki izmot megmozgat, s az emberek egy szelíd térben érdek nélkül találkoznak.

Ezt az is bizonyítja, hogy nemrég Nagyenyeden 183 gyereknek játszottunk. Bár a sajtó elrabolja a gyermekeket, de az élő személyes kapcsolat nem helyettesíthető, és ez a színházban jelen van. A bábozás pedig nemcsak a gyerekeknek szól. Jó bizonyíték erre, hogy amikor a múlt rendszerben a cenzúra működött, a mesében mondták ki mindazt, amit a rendszerrel szemben éreztek. Fodor Sándor Csipikéje is ilyen mű, mindent kimond, amit a rendszerrel szemben érzett. Akkoriban a bábszínházban rendkívül jó pantomim-előadásokat tartottak, máskor a rendszernek tükröt mutató előadásokat. Azt mondták, ez gyermekszínház, ezért itt számos klasszikus művet mutattak be, máshol viszont az előadásokat cenzúrázták.

– Miért fontos, hogy a gyermekeket már kicsi koruktól kezdve bábszínházba vigyük?
– A gyermek először képekben gondolkodik, a bábszínház pedig az ő nyelvén mesél, ahogy a mese is. A gyermek még nem tud határt vonni a realitás és képzelet világa között. Éppen ezért e képek jól tudják vezetni a gyermeket. Körülbelül hároméves kortól hozzák előadásokra a kicsiket, ekkor már megértik a meséket. De megtörténik, hogy még nem elég érett a kisgyerek, olyankor meg kell küzdenünk a játékkal, mert megesik, hogy sírva fakad, megijed a boszorkánytól. Ilyenkor fontos a szülő jelenléte, hogy megnyugtassa a kicsit. De az is lényeges, hogy a gyermekek megtanulják a színházi jelenlétet. Megtörténik, hogy bejönnek a mi színházi terünkbe, ahol játszunk. A színházzal mi egyfajta belső fegyelmet is tanítunk, megvonunk határokat. Mi az, amit szabad, s mi az, amit kevésbé. Létezik egy világ, amely látható és átélhető, de a határai nem léphetők át, csak ha olyan a játék. Tehát

– Történt-e olyan, hogy azon gondolkodtál, feladod a bábszínházas életet?
– Volt arra lehetőségem, hogy óvónő legyek, de nem volt szívem elhagyni a társulatot. Szeretek lelki minőségekkel foglalkozni, a pszichológia rendkívül vonzott. Ebből kiindulva szeretnék öregeknek vigasztalást vinni, valahogy örömet csempészni azokba az utolsó napokba. Ezért érdekel Polcz Alaine munkássága, aki a hospice-szal foglalkozott, gyerekeknek és felnőtteknek nyújtott vigasztalást. Valójában az én lelki késztetésem az, hogy örömöt és értelmet vigyek. Ezzel kiegészíteném a bábszínész hivatásomat, de úgy érzem, bábosként is örömet és vigaszt nyújtok kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ugyanakkor pedig

Ez is az oka annak, hogy én nem akarok mást, mint játszani és anyának lenni. A bábszínházon keresztül sok-sok gyerek tartozhat hozzám, és egy nagy családom lehet.