Vagyon helyett vagon

Az utóbbi esztendő magyar–szlovák kapcsolatait a közelmúltbeli Orbán–Fico miniszterelnöki csúcstalálkozót a megbékélés kezdeteként tálaló optimizmusa jellemezte. A két kormányfő kitűnő gazdasági kapcsolatok bővüléséről nyilatkozik, és arról a közös szándékról, hogy az így megálmodott felhőtlen égboltot netán beárnyékoló ellentétek elsimítására ott vannak a vegyes bizottságok, gyógyírként minden sebre. Mert vérző seb akad elég, ha arra a méltatlan bánásmódra gondolunk, amely nem csak a rendszerváltás óta érte a felvidéki magyarokat.

Mik azok a Beneš-dekrétumok?

Az eltelt év egyik ünneprontó pillanata az a petíció volt, amelyet 2012 tavaszán az Európa Parlament Petíciós Bizottságához nyújtottak be, megkérdőjelezve a szlovák parlament azon 2007-es határozatát, amely az 1945-ben Beneš csehszlovák elnök által hozott dekrétumok érvényességét, megmásíthatatlanságát és az azokból eredő vagyonjogi állapotokat erősíti meg.

De mik is azok a dekrétumok? A háború befejeztével kezdődő kor nagyon sok magyarnak és nem magyarnak újabb megpróbáltatások kezdetét jelentette. Kassa 1945. január 19-i szovjetek általi elfoglalása a londoni és moszkvai emigráció 1943-as kiegyezésének eredményeként a Csehszlovák Ideiglenes Kormánynak biztosított székhelyet. A megújuló köztársaság teljesen szláv jellegének biztosítására a kormány még a háború vége előtt, 1945. április 5-én programot adott közzé a németek és magyarok megsemmisítésének módozataira, amelyben Beneš londoni és a kommunista Gottwald moszkvai elképzelései egymást egészítették ki. Az 1943 óta tervezett etnikai tisztogatás így jogi alapot is kapott, amit az elnöki rendeletek végrehajtásával biztosítottak. A mű „tökéletességéhez” a Szlovák Nemzeti Tanács 1944 őszén hozott rendelkezései is hozzájárultak. Bezárták a magyar iskolákat, elbocsátották a köz- és magánalkalmazottakat, orvosok, jegyzők, bírók nem gyakorolhatták hivatásukat, az 50 hektárnál nagyobb magyar földtulajdont elkobozták – nyitányként a dekrétumok sugallta végleges megoldáshoz.

 Hontalanná tett magyarság

A 143 dekrétum 10 százalékának alkalmazásával kezdődött az őslakos magyarság vagyoni kifosztása és fizikai felszámolása. A népbíróságok felállításáról rendelkező 1945/6-os számú februári határozat alapján futószalagon gyártották a magyar háborús bűnösöket, 75 ezer személyt kiutasítottak az országból, vagyonuk a szláv telepesekre szállt. Egymást követték a mezőgazdasági javak elkobzását elrendelő határozatok, a teljes vagyonelkobzást pedig a 1945/108-as írta elő. Májustól internáló táborokat hoztak létre Pozsony, Szered, Losonc, Nováky, Kassa, Homonna városokban, ahová minden jogalap nélkül hurcolták a magyar lakosságot. A rendeletek a nürnbergi náci törvények szellemében a kollektív bűnösség elvén sújtották a védtelen magyarságot, amelyet a 1945/33-as dekrétum alapján megfosztottak állampolgárságától. Ennek alapja az a tétel volt, miszerint az 1938 után kötött nemzetközi egyezmények érvénytelenek, a megszállt Csehszlovákia területén nem szűnt meg az állam jogfolytonossága, így az egyének állampolgársága sem. A fasiszta szlovák bábállam állampolgárait és az 1938-ban átadott területek polgárait ennek értelmében megillette a visszaállított Csehszlovákia állampolgársága, így több millió szudétanémetnek és magyarnak is vissza kellett volna kapnia azt. Az említett dekrétum azonban egyetlen tollvonással rendezte a kérdést, így váltak hontalanná a magyarok.

A munkahelyek elvesztése mellett a szociális juttatások, nyugdíj, orvosi ellátás, élelmiszerjegy, szabadmozgás megvonásával súlyosbodtak a megpróbáltatások. A megtorló intézkedések célja természetesen a magyarok elüldözése volt, amit nemzetközi fórumokon is szorgalmazott a Beneš-kormány. A Potsdami Békekonferencia elé terjesztett kérvény nem csak a németek elüldözését fogalmazta meg, hanem a magyarokét is. A Szovjetunió támogatta a tervet, a nyugati nagyhatalmak viszont ellenezték annak kiterjesztését a magyarokra. A csehszlovák fél ekkor lakosságcserét javasolt, amit a magyar kormány azzal utasított el, hogy az ország állapota és a rengeteg menekült jelenléte nem kedvez a hasonló megoldásoknak. Benešék elérték azonban, hogy a győztesek kikényszerítsék a magyar kormánytól a sváb lakosság kitoloncolását, helyet teremtve ezzel a felvidéki magyarok számára.

 Rabszolgavásár

A magyar kormány a határozat végrehajtását minden eszközzel késleltette, ami a prágai vezetést egyoldalú megoldásra késztette: 1945. október elsején lépett hatályba a 1945/88-as elnöki rendelet az általános munkakötelezettségről. Ennek értelmében minden 18 és 45 év közötti nőt, valamint 16 és 55 év közötti férfit közmunkára lehetett kötelezni az érvényben lévő szociális biztosítás és bérezés mellett. Prága nyomásgyakorlás céljából vissza is élt a dekrétummal, 1946. november 19-től elkezdte alkalmazni a védtelen magyarok ellen, 43 ezer embert csehországi kényszemunkára deportált. A dekrétum rendelkezéseit súlyossan megszegve karhatalmi kényszer alkalmazásával zajlott a deportálás 99 napon át. A hadsereg és a csendőrség bekerítette a kiszemelt községeket, az előre kijelölt családokat kevés ingósággal, általában néhány napi élelem és a legszükségesebb személyes holmi engedélyezésével teherautókon a legközelebbi vasútállomásra szállította, majd marhavagonokban elindította Csehország felé. Az út sok esetben egy hétig is eltartott, a visszaemlékezések pedig egyöntetűen rabszolgavásárról szólnak: az utazástól meggyötört családok tagjai – közöttük rengeteg kiskorú és öreg, betegek és rokkantak – közül a csehek aszerint válogattak, hogy hány munkabíró személy volt a családban. A fűtetlen marhavagonok, a mínusz 25 fokos hideg miatt sokan nem is értek el a célállomásra, számos szülésre is sor került az út alatt, az egyik visszaemlékező könnyeivel küszködve mesélte, hogy Karácsony napján a vagonban szült szalmán, mint Mária, a gyermek viszont életben maradt. A deportáltak csak az 1948-as kommunista hatalomátvétel után szabadultak, és térhettek vissza szülőföldjükre, hátrahagyott ingatlanaikban szlovák telepeseket találtak, akiktől sok esetben vissza kellett vásárolniuk házukat.

 Felszámolási kísérletek

A deportálások a magyar kormányt lakosságcsere-egyezmény aláírására kényszerítették, az aláírás napján, 1947. február 28-án Benešék le is állították a deportálásokat. Az egyezmény értelmében annyi magyart telepíthettek át, ahány magyarországi szlovák jelentkezett az áttelepülésre. Míg a szlovákok szabadon dönthettek, élnek-e a lehetőséggel, addig a felvidéki magyarokat a csehszlovák hivatalok jelölték ki. A besorolások hátterében vagyoni meggondolások is szerepeltek, Csehországba a kisvagyonúakat deportálták, a lakosságcserére kiszemeltek azonban a vagyonos nagygazdák köréből kerültek ki. A 73 ezer Magyarországról áttelepült szlovák 31 ezer katasztrális holdat hagyott maga után, míg a 110 ezer felvidéki magyar 105 ezer holdat.

De még ez sem volt elegendő a magyarok teljes eltüntetésére, ezért aztán Prága újabb fondorlattal élt: meghirdette a reszlovakizációs programot. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy a több évszázados magyar „elnyomás” a szlovákok egy részének elmagyarosításával járt, ezért aki vissza kíván térni a szlovák nemzet kebelébe, elég, ha kijelenti, hogy márpedig ő szlovák. A deportálástól, kitelepítéstől való félelem, a teljes gazdasági kiszolgáltatottság, nyomor 326 ezer magyart késztetett nemzetisége megváltoztatására, az 1950-es cenzus szerint már csak 367 ezren vallották magukat magyarnak.

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel némi szemléletváltást eredményezett a magyar kérdésben, megtorpantotta a teljes megsemmisítést, az asszimilációs politika azonban a mai napig tart. A rendszerváltás természetesen elhozta a 40 éven át elhallgattatott történetek és következményeik nyilvánosságra kerülését, sőt, a számonkérés és a kárpótlás igényét is – szlovák–magyar és cseh–német viszonylatban egyaránt. Igaz, adekrétumok következményei különbözőképpen érintették a németeket és a magyarokat, mivel a németeket sikerült teljesegészében elüldözni 1945 után, a magyar kisebbség azonban 1990-re 600 ezres lélekszámúvá nőtt.

Restitúciós akadálypálya

A dekrétumok okozta vagyoni károk megtérítésének esélyét a rendszerváltás után újonnan berendezkedő csehszlovák hatalom különböző jogi akadályokkal hiúsította meg. Az 1990-es restitúciós törvény az eredeti tulajdonossal szemben elővásárlási jogot biztosít a szlovák telepesnek az annak idején neki juttatott ingatlanra. Hasonlóan diszkriminatív az 1991-es restitúciós törvény, amely csak az 1948 után elkobzott vagyonra vonatkozik, a dekrétumok általira nem, de a magyarok csak 50 hektárig jogosultak a restitúcióra, míg a szlovákok 250-ig. Megjegyzendő, hogy mindez annak a Václav Havel csehszlovák elnöknek a jóváhagyásával lépett életbe, akit a nagyvilág a demokrácia bajnokaként ünnepel – a magyarok jogos követelései nála is szűkkeblűségre találtak. A szlovák parlament politikai manőverként 1991 februárjában hivatalosan bocsánatot kért a kárpáti németektől az 1945 utáni meghurcoltatásért és elüldözésért, a magyaroktól viszont a mai napig nem. A későbbi törvénymódosítások a magyarok javára is kibővítették a restitúciót 250 hektáros szintre, de az intézkedés az 1945-1948 közötti elrabolt vagyonra továbbra sem érvényes.

Politika és megoldáskeresés

A magyar kárpótlási igények érvényesítésének terén súlyos felelősség terheli a felvidéki magyar politikai képviseletet is. A szlovák törvényhozás 1998 óta több esetben hozott határozatot a múltban elszenvedett törvénysértések orvoslására, a Magyar Koalíció Pártja, mint kormánytényező ebben aktívan közreműködött. Sajnálatos azonban, hogy még a kényszermunka áldozatainak kárpótlását nem szorgalmazta a hazai és a nemzetközi politikai porondon. A felvidéki magyarok ezért a csatlakozási tárgyalásokban reménykedtek, civil lobbi felkérésére az ügy érdekében Nelly Maes flamand EP-képviselő még 2003 beadványt terjesztett az Európai Parlament és a szlovák parlament vegyesbizottsága elé. Ugyanazon év végén a szlovák parlament törvényt fogadott el az 1939-1945 közötti ellenállásban részt vett személyek kárpótlásáról, ez mintegy 50 ezer személyt érintett, a tervezett kárpótlás összegét személyenként 3000 euróban állapították meg. Az MKP a törvény meghozatala mellett szavazott, noha a törvény nem érinti a szlovákiai magyarságot, az adójukat viszont terheli. Politikai alku tárgyává válhatott volna a törvény MKP-s támogatása, hogy többek közt a kényszermunka áldozatainak kárpótlását is az említett törvénnyel egyidejűleg tárgyalja meg a törvényhozás. Óriási mulasztás, hogy az 1998 és 2000 közötti nemzetközi politikai lehetőségeket kiaknázatlanul hagyták, különösen Szlovákia EU-csatlakozási tárgyalásai során. Az EU-nak nagyobb szüksége volt az MKP-ra mintsem, hogy annak jól megfogalmazott és jogos követeléseit ne támogatta volna, amely így történelmi, meg nem ismétlődő lehetőséget szalasztott el.

A többi dekrétum okozta sérelem orvoslásának ügye is kizárólag nem magyar politikusok – katalán, flamand, baszk, korzikai, galíciai, francia, lengyel, orosz EP-képviselők – közbenjárására került az uniós intézmények elé. Még a 2008-ban benyújtott, a Beneš-dekrétumokat éríntő petíció is a baszk Mikel Irujo jóvoltából került az EP petíciós bizottsága elé, amelyet 2012-ben nyújtottak be újból. Érdemben csak ezt támogatta Bagó Zoltán fideszes EP-képviselő, a szocialista Tabajdi Csaba és nem utolsósorban a zöld Häffner, Ana Miranda, Tatjana Zsdanoka. Az ügy jelenleg további megítélésre vár.

Ennek következtében némi enyhülés érzékelhető a szlovák fél részéről, Miroslav Lajcák külügyminiszter elképzelhetőnek tartja a kölcsönös megkövetést. Az államok közötti kétoldalú bocsánatkérés azonban nem orvosolja az érintettek, a felvidéki magyarok sérelmeit, vagyoni veszteségeit és a csehországi kényszermunkára hurcoltak kárpótlását. Fontos annak leszögezése, hogy a dekrétumok ügye nem két ország ellentétének kérdése, hanem szlovák belügy, mivel saját adófizető polgárainak jelentős részét folyamatosan diszkriminálja.

A dekrétumok utóélete és kihatásai mindmáig érzékelhetők, a szlovákok abban a félelemben élnek, hogy vissza kell szolgáltatni a jogtalanul szerzett javakat, míg a magyarok félelme addig marad folyamatos, míg a dekrétumok érvényességét el nem törlik, hisz ki tudja, mikor lehet újra alkalmazni azokat? A szellemi károk hatásai a lakosságcsere révén mindkét közösségnél máig észlelhetők, a magyarországi szlovákság elit nélkül maradt, de hasonlóan jártak a felvidéki magyarok is. Számbeliségük folytán képesek voltak újrateremteni értelmiségi rétegüket, ám ez sajnálatos módon nem következett be a magyarországi szlovákoknál, beolvadásuk a magyarságba csaknem teljes. A kérdés végleges megoldása Csehország hozzáállásától is függ, a szlovákok eddig minden esetben követték a cseheket ebben a kérdésben. Némi reménysugárként kezelhető Karel Schwarzenberg cseh külügyminiszter azon kijelentése, miszerint mostani európai mércével mérve Beneš a dekrétumaival egyetemben a Hágai Bíróság előtt találná magát. El is veszítette ezzel az államelnöki választásokat a dekrétumpárti Miloš Zemannal szemben.