Petőfi a hátsó bejáratnál

Nemzeti Múzeum: a hely, ahol 166 évvel ezelőtt tömeges megmozdulássá vált a forradalom, hiszen tízezer ember hallgatta itt Petőfit, Vasvárit, Irinyit. Ha magunk elé képzeljük a korabeli leírások alapján a múzeum előtti népgyűlést, a szónokokra szegeződik tekintetünk, miként egykor a lelkes pesti népé. A háttérben azonban ott állnak a nagy főkapu előtt, a múzeum oszlopai között az intézmény tisztviselői és hivatalszolgái. Talán nem mindnyájan figyelik innen a történelmi megmozdulást, többen az ablakokból nézik, követik.

A múzeumpalota közel van a forradalmi nap délelőtti helyszíneihez, ezért biztosak lehetünk, hogy a történések híre gyorsan eljutott a múzeumba. Az is elképzelhető, hogy valamelyik múzeumi tisztviselő ott volt már Landerer és Heckenast nyomdájánál, amikor megállapodtak a résztvevők, hogy a forradalmat ebédszünet után a múzeum előtt folytatják. Hogy a nevezetes napon látogatta-e valaki a Nemzeti Múzeumot, nem tudjuk. Szerda lévén, az 1848. január 24-én kiadott és az újságokban megjelent nyitvatartási rend szerint, a múzeum képtára volt nyitva, 9-től 13 óráig. Ekkoriban ugyanis az egyes tárak, gyűjtemények nem egyszerre, hanem a hét két-két napján várták a látogatókat: hétfőn és csütörtökön az érem- és régiségtár, kedden és pénteken a természetrajzi tár és az úgynevezett kézműgyűjtemény, szerdán és szombaton pedig a képtár.

A forradalom szelencéje

A múzeum – ekkor még rendezetlen – küludvarára, terére valamikor két óra után már elkezdett gyűlni a nép. Voltak, akik siettek, rohantak a csak két éve elkészült gyönyörű palotához, amely oly méltó díszlete lett a „legdicsőbb” napnak, és voltak, akik szépen lassan közeledtek, közben elolvasva a 12 Pontot, amelyet már ekkor magyar és német nyelven számos utcasarkon kiragasztottak. Akadtak olyanok is, akik „páholyból”, azaz a múzeummal szemközti házak ablakából figyelték az egyre növekvő tömeget, majd a valamikor 15 óra előtt elkezdődő forradalmi nagygyűlést. Köztük volt az ekkor még csak 14. évében járó Zichy Jenő (1837–1906), a későbbi jeles politikus és Ázsia-kutató is.

Petőfi Sándor délben, miután magához vette a 12 Pontnak és forradalmi költeményének egy-egy frissen nyomtatott példányát, valószínűleg hazasietett a mai Dohány utca 16–18. szám alatti, később lebontott Schiller-házba feleségéhez, aki a jeles napon egyebek közt piros-fehér-zöld főkötőjének varrásával volt elfoglalva. Az ebédidő után Petőfi elindult a múzeumhoz, de mire barátaival odaért, már tele volt a tér, olyannyira, hogy a sok ember még a múzeumlépcsőket is megtöltötte. Nem maradt más lehetőség, mint a hátsó kapun, azaz az oldalsó személyzeti bejárón keresztül az épületen belülről kijutni a szónoki emelvényre, a lépcső mellvédjére. Aki pedig kinyitotta a hátsó kaput, és átvezette Petőfit és barátait a múzeumon, nem  volt más, mint Kovács Péter múzeumi kapus.

Kovács Péter 1845-ben lett a Nemzeti Múzeum kapusa, miután Kubinyi Ágoston igazgató felterjesztésére József nádor kinevezte őt erre a posztra. Ő lett a múzeum első portása, hiszen korábban ilyen állás nem létezett az intézményben. Kovács korábban huszárként Nyáry Antal bárót szolgálta. A múzeum igazgatója a következőképpen ajánlotta őt a nádornak: „…ki legjobb korában levő s’ csinos állású ember levén, magyar, német és szláv nyelven beszél; uraságától mint józan, nyájas viseletű és kötelességeit híven s’ pontosan teljesítő szolga dicsértetik; kit magam is öt évtől fogva ismerek, és előszámlált jó tulajdonairól személyesen meggyőződve vagyok.”

Amikor 15 óra előtt a jó kiállású, nyitvatartási időben mindig díszmagyarban lévő 34 éves Kovács Péter kikísérte Petőfit és társait a múzeumból, már 8-10 ezerre tehető sokaság várta őket. Az addig sohasem látott nagy tömeg Pest népességéhez viszonyítva is jelentős arányt képviselt: a város lakossága az 1847–48-as népesség-összeírás szerint 99370 főt számlált, amelyből a 17 éven felüli felnőtt férfiak száma 24757 volt. Majd minden második-harmadik pesti férfinek ott kellett hát lennie a március 15-i forradalmi nagygyűlésen, de ez az arány azonban egy kicsit kisebb volt, hiszen számos nő és gyermek is megjelent a múzeum terén és később a pesti városháza előtt, s nagyon sokan részt vettek a forradalmi eseményeken a József-napi vásárra vidékről feljövő vásárosok közül is.

Amikor tehát Petőfi kilépett a Nemzeti Múzeum nagy főkapuján, hatalmas embertömeget látott, ami őt is megrendítette. Sokuknak már ott volt a kezében a 12 Pont és a Nemzeti dal nyomtatványa, hiszen a nyomdászok ebédidőben is serényen dolgoztak. Az egyik „márciusi ifjú”, Birányi Ákos szerint „a nyomtatvány-kiosztók ezeket előbb egyenkint adogatni kezdték, de csakhamar ostromolt várkint rohantatván meg, csomókint magasra feldobták, s úgy szórták a nép közé. Ezer kéz viaskodott a légben utánok, és százat meg százat összetéptek, csakhogy még rongyait is szerencsések lehessenek bírni…” A Nemzeti dal egyik nyomtatott példányát maga Petőfi adta át ünnepélyesen Kubinyi Ágoston múzeumigazgatónak, amelyre saját kezűleg a következőket írta: „Az 1848diki marczius 15kén kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete.”

Petőfiék tehát érezték és tudták, hogy történelmet csinálnak, és fontosnak tartották, hogy a múzeum állománya bővüljön a forradalmi nyomtatvánnyal. Kubinyi aztán Petőfi dedikált adományát átadhatta Mátray Gábornak, a múzeumi könyvtár vezetőjének, aki elhelyezte az Országos Széchényi Könyvtárhoz tartozó Kézirattárban, ahol ma is megtalálható.

 A Nemzeti dal nélkül

A népgyűlésen a Nemzeti dal nem hangzott el, de Petőfi ott állt a lépcső bal oldali mellvédjén, és lelkesítő beszédet mondott, miként Vasvári Pál és Irinyi József is. A beszédek után indítvány született, hogy a nép a pesti városháza elé vonuljon, és képviselői útján a 12 Pont elfogadását követelje a tanácsnokoktól. Ezt a népgyűlés közfelkiáltással megszavazta, a küldöttség tagjává választva Jókait, Irinyit, Vasvárit, Irányit és természetesen Petőfit is. A forradalmi néptömeg elindult a pesti Városháza felé, a Nemzeti Múzeum előtti tér kiürült. Másnap azonban újra megtelt, itt és az egész városban ünnepelték az előző napot, a pesti forradalmat. A múzeumot ettől a naptól fogva nemzetőrök őrizték, akiknek gyakorlóhelye is a későbbi Múzeumkert lett. Este pedig a múzeum oszlopai és lépcsője ünnepélyes kivilágítást kapott.

A következő hetekben, hónapokban még számos alkalommal tartottak kisebb-nagyobb népgyűléseket a múzeumpalota előtt, ahol Petőfi és Vasvári gyakori szónok volt. Az április 2-i nagygyűlésen Wesselényi Miklós báró is beszédet mondott. Az egyik alkalommal majdnem a „legnagyobb magyar” is a nép elé lépett, de csak majdnem. Amikor ugyanis Széchenyi István szólni kívánt a néphez, a derék múzeumi portás előtte is kinyitotta a hátsó kaput, ő azonban a homlokzati oszlopcsarnok alá érve, meglátva az éljenző és lázban égő sokaságot, sarkon fordult, és ahogy jött, elment. Így beszéde is elmaradt.

Kovács bácsi a történelemben

A forradalmi idők elmúltak, a jó kiállású, fiatal Kovács Péter idővel mindenki szeretett Kovács bácsija lett, legendás figura, aki öt évtizeden keresztül látta el feladatát. Nyugdíjba menetelekor az uralkodó a koronás ezüst érdemkereszttel tüntette ki. Ennél is nagyobb öröm volt számára, hogy fia, Gyula a pesti egyetem neves professzora lett, később pedig nemesi címet is kapott. A múzeum első portársának temetése aztán megmutatta, hogy az egyszerű kapus milyen nagy ember volt. A vallás- és közoktatási miniszteren kívül több országgyűlési képviselő, a tudományos élet számos kiválósága, például Heinrich Gusztáv, Herman Ottó, Thaly Kálmán, valamint a Nemzeti Múzeum tisztviselői testületileg vettek részt a temetésen. Az egyetemről is sokan jöttek, hogy a kedves Kovács bácsit elkísérjék utolsó útjára. Azt az embert, aki 1848. március 15-én a hátsó kapun beengedte Petőfiéket, és ezzel tulajdonképpen részese lett aforradalomnak.

 (A Magyar Nemzet nyomán)