Kinek a szégyene Marosvásárhely fekete márciusa?

illetve állította le őket azután, hogy Sütő András író megnyomorításával felbőszített székelyföldieket sikerült lebeszélnünk a marosvásárhelyi magyarvédő beözönlésről.

Harminchárom év alatt egyetlen történész sem próbálta kideríteni, hogyan jutott el a Zsil-völgyi bányászok szerelvénye Székelykocsárdra, és ki fordította őket vissza? Azt sem tudjuk, hány helységben álltak még harcra készen a felbőszített, leitatott, félrevezetett román agresszorjelöltek. Ilyen kutatások elvégzése után viszont nem lehetne Marosvásárhely szégyenéről mesélni, elfedve ezzel a Szekuritáté és Ion Iliescu, Petre Román, Virgil Măgureanu, Gelu Voican-Voiculescu perdöntő szerepét az agresszió megszervezésében. Arról nem is beszélve, hogy március huszadikán kormánytelefonon hívogattuk Ion Iliescu elnököt, Petre Roman miniszterelnököt és másokat, hogy állítsák le a Görgény völgyéből elindított konvojt. Kérésünket támogatta Alexandru Todea régeni görögkatolikus püspök (későbbi bíboros) és Ion Caramitru színész a Nemzeti Megmentési Front alelnökeként, de mindhiába.

Az 1989 decemberi népfelkelés után a gyűlölt szekusokat Ion Iliescu, a Nemzet Megmentési Front elnöke a hadsereg felügyelete (?), védelme alá helyezte. Két évvel ezelőtt, amikor feloldották az amerikai CIA-dokumentumok titkosítását, kiderült, hogy

Megindultak az 1989 decemberi román-magyar szolidaritást felszámoló megnyilvánulások: a SRI alapító igazgatója hozzálátott a román-magyar etnikai konfliktus megszervezéséhez. A szekusok az etnikai konfliktussal és a decemberi román-magyar szolidaritás szétverésével több legyet ütöttek egy csapásra. A magyar veszély újrahasznosításával maguknak és a közvéleménynek bizonyították, hogy amikor Nicolae Ceaușescu diktatúráját és saját privilegizált helyzetüket védték, igazi ,,hazafiként” a valóságban nem létező magyar irredenta veszélyt hárították el.

A központilag előre megszervezett etnikai konfliktus bekövetkezése nem rajtunk múlt. Emlékeztetek arra, hogy a „hodákiak” 1990. március 19-i és 20-i Marosvásárhelyre való beszállításához szükséges autóbuszokat a Vatra Românească „kulturális” szervezet már négy nappal korábban, március 15-én megrendelte. A megrendelést Marosvásárhely fekete márciusa című krónikám három kiadásban is közöltem és senki sem vitatta a perdöntő bizonyíték hitelességét. Ennél sokatmondóbb, amit a Temesvár Társaság elnöke, Florin Mihalcea leírt: néhány nappal a fekete március előtt a társaságot felkereste az akkor még hivatalos tisztség nélküli Virgil Măgureanu azzal, hogy Ion Iliescu küldte. Arról győzködte a társaság elnökségét, hogy ne legyenek olyan toleránsak a magyarokkal, mert meglátják, mi fog néhány nap múlva történni. Meglátták és mi elszenvedtük. Ezek után

szerecsen (szekus) mosdatás és a jogos önvédelmet gyakorlók, retorziót elszenvedők emlékének a lábbal tiprása!

A cikk címében feltett kérdésre megpróbálok válaszolni. A márciusi marosvásárhelyi „parasztjárás” a júniusi bukaresti „bányászjárás” főpróbája volt. Két különbséggel: Marosvásárhelyre autóbusszal szállították a „rendcsinálókat”, míg Bukarestbe vasúton. A bukaresti bányászjárás miatt Ion Iliescuék ellen beindították a soha véget nem érő büntetőeljárást, a fekete március esetében jó néhány büntető feljelentésünknek sem volt foganatja. Még a szándékosan halálra gázolt három áldozat – Csípor Antal, Gémes István és Kiss Zoltán – özvegyei és Sütő András gyermekei által benyújtott feljelentés is asztalfiókban végezte. A két beözönlés elkövetési módja olyannyira hasonló, hogy meggyőződéssel vallom, nem Marosvásárhely, hanem Románia szégyenéről kell beszélnünk.

Kincses Előd

A szerző marosvásárhelyi ügyvéd