Gandhi, az erőszakmentesség példaképe

Úgy tudott politikus lenni, hogy valójában sokkal több volt ennél. Üzenetei, módszerei nemcsak az akkori világhoz, hanem a maihoz is szólnak. Tanításai mellett személyével is példát mutatott. Hirdette, hogy a szeretet és az erőszakmentesség mindent legyőz, és az élet harcában a gyűlölet legyőzhető a szeretet által. Az angolokat sem gyűlölte, pedig ha valakinek, akkor neki oka lehetett volna rá, hiszen rálátása volt minden olyan jelenségre, amelyre India egyszerű népének nem volt lehetősége.

Vékony hangján, legtöbbször mikrofon nélkül beszélt a tömeghez, amely valójában nem is hallhatta, amit mond. Vagy ha hallotta, nem mindent értett. Gandhi mégis milliókat volt képes megmozgatni, akik sokszor több száz kilométert utaztak azért, hogy áldást kapjanak tőle.

Az erőszakmentesség bajnoka

Egyszerűen, kertelés nélkül beszélt mindenről. Népének gyengeségét sem rejtette véka alá: „az angolt ti tartjátok itt! Ha nem vennétek meg az áruját, nem volna értelme, hogy itt maradjon! S ha nem vállalnátok semmiféle hivatalt, zsoldért katonának nem szegődnétek el, ha akarná sem tudná uralmát fönntartani. Szüntessétek meg a vele való együttműködést. Mindezt pedig cselekedjétek békességgel, harag nélkül, nyugodt méltósággal. Az angol egyebet nem tehet: önkormányzatot ad nektek.”

Gandhi ellenzett mindenféle erőszakot „ha úgy tűnik is, hogy hasznos, a haszon csak átmeneti, de a szörnyűség, amit okoz, maradandó.”

Gandhi saját példájával járt politikustársai előtt. Elvárta tőlük, hogy „mindannyian a szolgálatnak szenteljék életüket, gyakoroljanak önuralmat a lehetőségeik szerint és mondjanak le a vagyonszerzés vágyáról”. Ő maga ennek az elvárásnak eleget is tett. Személyes vagyona egy szemüveg, egy szemüvegtartó, egy óra, egy pár szandál, egy tálca és egy kis tálka, ezek voltak földi javai, de annál nagyobbak voltak szavai és tettei.

Önellátó falvakban gondolkodott

Párttársai, az Indiai Nemzeti Kongresszus képviselői felé azzal a kérelemmel fordult, hogy „képviselői jogot csak az szerezzen, aki naponta egy órát fon”, utalva a mozgalomra, amit annak érdekében kezdeményezett, hogy mindenki házilag készítse el saját öltözékét. A néptömegek felé úgy fogalmazott: „választói joggal csak azok bírjanak, akik a felnőttek részére rendezett esti tanfolyamokat rendszeresen látogatják.”

India első miniszterelnöke, Nehru arra való tekintettel, hogy az országban sok vallás létezik, a vallást ki akarta hagyni a függetlenségi mozgalomból, amire Gandhi így reagált: „a nemzet egy erkölcsi lét is, nemcsak politikai.”

Bármilyen furcsán hangzik, Gandhi a városiasodásnak és a vele együtt járó modernizációnak sátáni erőt tulajdonított.

Ebben Nehru is ellene fordult felróva neki, hogy a falusi életet dicsőíti. Élete vége felé maga Gandhi is arra panaszkodott, hogy senki sem figyel szavaira, csak fényképeket akarnak vele készíteni.

1947. augusztus 15-én, amikor India szabadságra ébredt, ő volt az egyedüli személy, aki a politikai garnitúra közül hiányzott Új-Delhiből. Gandhi ez alatt éhségsztrájkot folytatott Kalkuttában a kirobbant hindu–muzulmán öldöklés megállításáért.

Többször ült börtönben

Életéből két nagy eseményt említenék, amelyekkel milliókra hatott. Ő volt az, akit Angliában sivítva fogadtak a textilmunkások – ahogyan ma egy sztárt fogadnának a fiatalok –, éppen azok a kétkezi munkások, akik Gandhi otthoni kampánya miatt, vagyis az angol szövetégetés okán kerültek utcára. Ekkor kérdezték meg tőle, mi a véleménye arról, hogy Angliában több mint három millióan kerültek utcára az ő tiltakozó akciója nyomán. Gandhi erre így reagált: „nekem otthon, Indiában 30 millió munkanélkülim van”.

Szintén a 30-as években történt, amikor Gandhi több tízezer hívével a tengerig gyalogolt, hogy tiltakozásul sót pároljanak a sómonopólium ellen. Az akciónak olyan nagy jelentőséget tulajdonított, hogy a tengernél felemelt a tenyerében egy marék sót, majd így kiáltott fel: „meg fogom rendíteni a brit birodalmat!”

Ami ezt követően történt, az már történelem: a tiltakozási hullám 3 halottat és 321 sérültet hagyott maga után, és innen már nem volt visszaút, a brit birodalom ereje végképp meggyengült. Mindezt Gandhi azért tudta megtenni, mert a nép mögötte állt. És ő a vezére volt.

A Dzsabalpur városában lévő Gandhi-szobrot idén azonban ismeretlen tettesek bekenték feketére. Gandhi pártja, az Indiai Nemzeti Kongresszus aktivistái erre úgy reagáltak, hogy arcukat feketére kenve a rendőrség elé vonultak panaszt tenni. Jól látható, ma sem könnyű igazságot tenni Gandhi öröksége és megítélése körül.

Deák Ferenc, a mi Gandhink

Az erdélyi író, Balázs Ferenc három napot töltött Gandhi ash­rám­jában 1928 júniusában. Indiai tartózkodása alatt egy középiskolai tanár azzal a kijelentéssel lepte meg, hogy „Gandhi a maga passzív ellenálló mozgalmával a magyar szabadságharc könyvéből másolt át egy lapot.”

A passzív ellenállás fogalma – bár korántsem volt olyan széleskörű, és ismert, mint Indiában – nálunk a nemzet bölcséhez, Deák Ferenchez és a Bach-korszakhoz köthető. Deák ilyen gondolatokkal állt ki a passzív ellenállás mellett: „megvetni az önkényuralmat, nem tudni szolgáiról semmit, mintha itt sem élnének”.

„Ne érezze magát az osztrák otthon sehol, soha, semmiben. Legyen s maradjon idegen e földön, ne szeresse senki. A társaságok ne fogadják be. A családok és házak küszöbei legyenek elzárva előttük. A nők ne bocsássák közelükbe, a férfiak ne barátkozzanak, ne mulassanak velük. Legyenek olyanok, mint a pestises, akit mindenki kerül, akitől mindenki fél.”

Deák azt is leírta, hogy a „reánk zúdult vihar” és „a hatalom folytonos megtámadásainak” közepette a magyar nemzet csak úgy menthető meg, ha a társas érintkezés nyelve a magyar marad, és kultúránkat a társas élet magánkörében, táncvigalom során, a magyaros ruhaviselet hagyományának megtartásával ápoljuk minden olyan helyen, ahol „a hatalom szava nem hat”. Deák másik levelében kifejti, hogy „mi itt Pesten semmi módon nem akarunk németekké lenni, s minél inkább erőltetnek bennünket, annál inkább vonakodunk elválni nemzetiségünktől. Természetes ösztön ez egyes emberben úgy, mint egész nemzetben, hogy meghalni nem akar”.

nem fizettek adót, illetve a törvény elől menekülő honvédokat bújtatták, és minden lehetséges fórumon ragaszkodtak a magyar nyelv használatához. Az ország legjelentősebb politikai ereje, az egykori birtokos köznemesség zöme passzív ellenállást folytatott. Ez bizonytalanná tette a kormány helyzetét, azonban nyilvánvaló volt, hogy ezt az ellenállást nem lehet sokáig fenntartani, főleg az anyagiak miatt nem, hiszen az emberek rákényszerülnek arra, hogy munkát, hivatalt vállaljanak.

Bagosi Hajnal, Mumbai (India)