Egy eszme futára: Janovics Jenő, a színházépítő – 150 éve született a tragikus sorsú direktor

Szegény család ötödik gyermekeként született. Születése után nem sokkal családja Budapestre költözött, iskoláit is ott végezte. Tehetsége, tudásszomja már korán megmutatkozott, a főreáliskolát kitűnő eredménnyel végezte el, a szavalóversenyeken rendszerint első díjat nyert. Szabadidejében kisebb diákokat korrepetált, hogy enyhítse szülei anyagi gondjait. Paulay Ede színházigazgató engedélyével a Nemzeti Színház előadásait rendszeresen, szabadjeggyel látogatta.
Az érettségi után szülei kívánságára a Színészeti Akadémia mellett a Műegyetemre is beiratkozott, tanárai tanácsát követve azonban az első év után abbahagyta mérnöki tanulmányait, s minden figyelmét a színjátszásnak szentelte. Szintén tanárai javaslatára az első év elvégzése után rögtön a harmad­évre iratkozott.

A városi elöljáróság ismételt kéréseire válaszolva, a budapesti minisztertanács 1903-ban döntött egy új, biztonságosabb színház felépítéséről, anyagiakkal azonban nem támogatta a város kezdeményezését. A terv elkészítésével a Fellner és Helmer neves bécsi céget bízták meg. Ferdinand Fellner kolozsvári színháztervét 1904-ben fogadta el a városi közgyűlés, ezt követően pedig jóváhagyta a budapesti belügyminisztérium is. A munkálatok ugyanazon év őszén elkezdődtek, és 1904 végére már elkészült az alapozás. 1905 nyarán került tető alá az épület, a belső építészeti munkálatok majd még egy évet öleltek fel, és az új színház 1906-ban ki is tárta kapuit. Még a kolozsváriak közül is kevesen tudják, hogy az épület megépítésekor a főhomlokzat két oldalsó szoborfülkéjében eredetileg Wesselényi Miklós és Jósika Miklós szobrai voltak, melyeket Szeszák Ferenc készített. Sorsuk igencsak szomorúan alakult, évtizedekig megemlíteni is tilos volt létezésüket Janovics átgondolt, megtervezett, koncepciózus repertoárt állított össze, mely megfelelt a város értelmiségének, s a századelő gazdasági fellendülését kihasználva – vagyonát gyarapítva – vállalkozóként is részt vett Kolozsvár életében. Fiává fogadta a város, és Janovics otthonra lelt benne. Olyanra, amiből végleg már csak a halál ragadta ki négy évtized múlva.

A magyar színtársulat utolsó előadását szeptember 30-án tartottak a színházban, a műsoron a Hamlet szerepelt. Ezután nyomban átvette a színházat a román társulat, Szeszák Ferenc két szobrát a földre döntötték, ahol összetörtek. Janovics vitette át a maradékokat a sétatéri nyári színkörbe. Az üres szoborfülkékbe a színjátszás semmitmondó allegorikus alakjai kerültek.
Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója a magyar társulattal tehát ruhatár, díszletek és egyéb felszerelések nélkül 1919. október 4-én a sétatéri Nyári Színkörben kezdte el az évadot, egy fűtés és minden technikai felszerelést nélkülöző teremben, és az elkövetkező két évtizedet a magyar társulat itt vészelte át. Ez a színház, a 100 éves korában elhunyt Senkálszky Endre érdemes színművész szavaival élve „rideg és rossz akusztikájú volt a nézőnek, kényelmetlen és kimerítő a játékosnak”. 1931-ben bekövetkezett haláláig itt játszott az „örök Tiborc” Szentgyörgyi István is. A második bécsi döntés után visszaköltözhettek a Hunyadi-téri épületbe, majd az újabb elűzést, megaláztatást is meg kellett érnie Janovicsnak, miközben zsidó származása miatt már a magyarok is üldözték. De ezt is túlélte, és úgy halt meg, ahogyan minden színész szeretne: szerepre készülve, szöveggel a kezében.

(Ha azt mondják manapság, hogy Kolozsvárnak színházértő közönsége van, ennek gyökereit valahol Janovics munkájának mélyén kell keresgélni.) A direktor hamar felismerte a mozgókép által nyújtott lehetőségeket is: 1913-ban elhatározta, filmet készít Csepreghy Ferenc A Sárga csikó című népszínművéből. A párizsi Pathé cégnek megtetszett a forgatókönyv, Kolozsvárra küldtek két kiváló operatőrt és Félix Vanyl rendezőt. Janovics tőlük leste el a szakmai fortélyokat. A filmben a kolozsvári társulat kiváló művészei szerepeltek, köztük Várkonyi Mihály. Várkonyi Victor Varconi néven osztrák, német és amerikai némafilmekben is főszerepeket kapott. Kertész Mihály rendező (a Casablanca Oscar-díjas alkotója) Michael Curtis néven vált világhírűvé, de Janovics műhelyéből indult Hollywoodba Korda Sándor is. Úttörőként a magyar színjátszásban, a vetítést színházi előadásokba is beépítette. Az első világháború után a megváltozott politikai és gazdasági viszonyok nem kedveztek a kolozsvári filmgyártásnak, Janovics 1924 után több filmet nem forgatott.
Zsidó származása miatt az 1930-as évek második felétől mellőzték, ekkor írta meg színháztörténeti visszaemlékezéseit. 1945-ben ismét átvehette a kolozsvári magyar színház igazgatását, igaz, csak pár hónapra: a Bánk bán-bemutató előkészületei közben az évadnyitás napján, 1945. november 16-án érte a halál. Temetésén Kolozsvár szinte teljes magyar lakossága részt vett. Visszaemlékezések szerint koporsója már a Házsongárdi temetőben a sírjához ért, a gyászmenet pedig még a Szent-Mihály templomnál vonult…
A Hunyadi téri színház előtt manapság két román költő, Mihai Eminescu és Lucian Blaga szobra fogadja a látogatókat. Pedig ha valaki, akkor Janovics Jenő bőven kiérdemelne a kincses városban egy köztéri szobrot, hiszen a több mint két évszázados kolozsvári színjátszás egyik legjelentősebb alakja volt.