A magyar rendeket megkerülő fejedelem: Bethlen Gábor uralkodásának utolsó évei

Ugyanakkor a királyi hatalomnak a hét megye feletti ellentmondásos megosztása oda vezetett, hogy a Partium és Erdély között semmi szervezett kapcsolat nem jött létre. A hét megye rendjei a magyar királyi országgyűlésekre jártak, a fejedelem által összehívott részgyűléseik és a fiskális központjuk Kassán működött. Sem Bethlen, sem a felső-magyarországiak nem kívánták a megyék és Erdély közjogi egységét létrehozni. Bár az erdélyi országgyűlés tett egy bátortalan kísérletet arra, hogy a hét megyéből beszedett jövedelmeket saját beleszólása alá vonja, a fejedelem ragaszkodott azok külön kezeléséhez, mert a megyéket személyes birtokának tartotta. Bár ezzel Bethlen jövedelmei nőttek, a hét megye hozzájárulása nem könnyítette meg a fejedelemség adóterheit. Erdély adói a megyék megszerzését követő három esztendőben a duplájára emelkedtek.

A belső ellenzék

Mint minden uralkodónak, Bethlen Gábornak is kialakult a belső ellenzéke. A rendi ellenállás a fejedelmi pompa megjelenésével egyidőben született. Először a szászok ellenállását tapasztaljuk, akiknek városaiban Bethlen 1625-ben fejedelmi árucsarnokok felállítását tervezte. Ellenintézkedéseket mérlegeltek, de csupán a fenyegetőzésig jutottak el. Felléptek az országgyűlésben is: jelezték, a fejedelem hadakozását sem pénzzel, sem katonával nem segítik. A szászok a diétán a többség támogatására számítottak, de az országgyűlésen senki sem állt melléjük. Válaszképen megszavazták a szász nemzet rendi különállásával kapcsolatos kiváltságok megszüntetését.
Mások csendes ellenállása évek óta érlelődött. Ilyen volt Péchi Simon elpártolása: Bethlen Gábor 1621. május 19-én tudta meg róla, hogy a fejedelmi trón megszerzésére törekedett. A korábban bizalmas kancellárját elfogatta és mondvacsinált vádakkal bebörtönöztette. Ezt követően Péchi rokonai és barátai felhagytak az ellenzékiséggel és nem bolygatták többé az ügyet. 1624 őszén azonban tekintélyes személyiségek csoportja járt közben Péchi kiszabadításáért. Ekkor a fejedelem az erdélyi körülmények között óriási, az ország adójával körülbelül megegyező összegért, 88 500 forint kezességért kiadta a „trónkövetelőt”.

A szövetség megkötésekor halálig tartó ellenállást fogadtak a fejedelemmel szemben, mert ellenezték háborúit. Bethlennel szemben azonban nem lehetett ellenállást szervezni. A fejedelem még a saját kedvére összeállított országgyűléssel sem tárgyaltatott meg lényeges döntéseket. Hadjáratainak csillagászati méretű költségei pedig csak elenyésző részben származtak a rendek beleszólásától függő hatvan-nyolcvan ezer forintnyi erdélyi adókból.

A hajdúk Rákóczi Györgyöt akarták új fejedelemnek

Életének utolsó hónapjaiban – amikor már tudta, hogy meg fog halni – Bethlen mindent elkövetett a nikolsburgi békében kapott hét vármegye megváltásáért, hogy azok az Erdélyi fejedelemséghez tartozzanak. Legbefolyásosabb hívét, Rákóczi Györgyöt akarta meggyőzni – aki a megyékben nagy kiterjedésű birtokokkal rendelkezett –, hogy ne térjen vissza II. Ferdinánd hűségére. A fiatal főúr azonban nem fogadta el a fejedelem tanácsát.

Erre vonatkozóan a királyi biztosok már november 30-án megkapták az utasítást, 1630. március 30-án pedig jelentették feladatuk végrehajtását. Munkájuk nem ütközött akadályba, mert Erdélyben nem támogatták a megyék megtartását, Felső-Magyarország törvényhatóságai és városai a hét vármegyében ellenkezés nélkül tették le az új hűségesküt. A hét megye nemesi birtokosai Bethlen fennhatósága alatt ugyanis ellentmondásos helyzetben éltek. A nádori törvénykezés fenntartása miatt a királyi országgyűlésre jártak. Látszólag tehát a Habsburg-hatalom alárendeltjei voltak. A valóságban azonban a fejedelem alattvalóinak tekintették őket. A nemesség társadalmi helyzetén a királyi Magyarországhoz való visszacsatolás nem változtatott.
Az új intézkedéssel szemben csak a felső-magyarországi hajdúság körében bontakozott ki ellenállás. A hajdúkat hátrányos helyzetbe taszító visszacsatolás felkelés kitöréséhez vezetett, és Erdélyből kértek segítséget az ellenük készülődő nemesi hatalommal szemben. Kezdetben az erdélyi fejedelemség vezető politikusai nem támogatták a hajdúk mozgalmát. A megyék visszacsatolása már megtörtént, nem kívántak a királysággal háborús összetűzésbe kerülni. Az erdélyi közéletnek csupán két egyénisége vállalta támogatásukat: az egyik ifjabb Bethlen István váradi főkapitány, a másik Zólyomi Dávid, a székelyek főkapitánya volt.

A felső-magyarországi főúr azonban nem nyilatkozott álláspontjáról. Rákóczi György először nem válaszolt felhívásukra, közben a hajdúk learatták első győzelmüket. A következő napokban fárasztották az ellenük küldött királyi csapatokat, és Rakamaznál átkergették őket a Tiszán. A diadal mámorában a két vezér személyesen vágtatott Sárospatakra, hogy Rákóczi Györgyöt a fejedelemség elvállalására beszélje rá. A rakamazi csata híre is hidegen hagyta a nagyurat. Csak Bethlen István kormányzó rábeszélő üzenetére volt hajlandó megindulni a hajdúk felé. 1630 szeptemberének végén örömujjongás fogadta Rákóczi Györgyöt a hajdúk táborában.