Demény Attila betegségében és magányában is elkötelezett alkotóember maradt
Demény Attila zeneszerző, karmester, operarendező, zongoraművész (1955. március 2.–2021. május 11.) emlékére
2021. május 24., 13:402021. május 24., 13:40
Kereken húsz évvel ezelőtt egy sepsiszentgyörgyi füstös kis bárban – utólag mintha az egész jelenet nem is lett volna valóság – egy ütött-kopott zongora árválkodott az egyik sarokban. Ki tudja, milyen megfontolásból került oda, kissé le volt már hangolódva. Látszott, hallatszott, hogy rendeltetése inkább a szemnek szól, mintsem a zenekedvelő fülnek, pusztán dísznek csöppent a kocsmába. Csakhogy egy vérbeli zongoraművésznek a hangszer akkor is hangszer, ha azt belepte a por, lekopott róla a festék, és inkább nyekereg, mint zenél. Szinte nem is rendeltünk még az étlapról, de Attila azonnal leült, s halkan megszólalt a Nagy utazás, a Sose halunk meg című film betétdala. A kocsma elcsendesült, mindenki tátott szájjal hallgatta a rögtönzött koncertet. A jelenlévő vendégek egy kis lelki terápiát kaptak Attilától.
Sose halunk meg – lüktet néha az ember fülében a lehetetlen kijelentés…
Ó, dehogynem. És a legfájdalmasabb, hogy éppen akkor, amikor talán nem is a halál foglalkoztat igazán. Hiszen
Alig egy éve még lelkesen előszót írt közös operaigazgató barátunkról szóló kötetembe. Szerettem volna személyesen felkeresni – mai napig közel laktunk egymáshoz –, ám a járványügyi helyzet ezt nem engedte meg. Nem tudtam, hogy soha többet nem látom…
Ismeretségünk nem a füstös szentgyörgyi éjszakából származott. Sőt, oda is úgy kerültünk, hogy Budapesten egy közös ismerősünknél futottak össze útjaink, és Attila akkor vetette fel hirtelen ötlettől vezérelve, hogy jó lenne, ha vele mennék a székelyföldi városba, ahol egy általa szervezett rendezvényen felolvashatnám egyik erre a célra készült írásomat. Örömmel tettem eleget a felkérésnek, mert amúgy is ritkán jártam akkoriban haza. Sepsiszentgyörgyöt pedig egyáltalán nem ismertem. Attilát viszont igen…
Évtizedekig laktunk ugyanazon a környéken, akár iskolába mentem, akár később a munkahelyemre, naponta elmentem házuk előtt. Nagyobb volt nálam pár évvel, ezért inkább én ismertem őt, mintsem ő engem. Igaz, sokáig csak annyit tudtam, hogy ő Piroska néninek, édesanyám egykori zenetanárának a fia. Talán még fociztunk is közös csapatban a grundon, vagy szánkóztunk együtt a hosszú és meredek Cserei utcában. Ám az a hét-nyolc év, ami elválasztott minket, bizonyos korban sokat számít. Egy 18–19 éves kamasznak már más a társasága és az érdeklődési köre, mint egy 12 éves kölyöknek. De a nagy számok szabálya szerint – a sok nyár és tél, ami elkísérte ugyanazon a környéken töltött gyerek-és kamaszéveinket – biztos, hogy legalább egyszer együtt rúgtuk a labdát a parkban, vagy alkalomadtán egyszerre siklottunk le a szánnal.
Jóval később,
Fiatal volt még és erős, puszta jelenléte betöltötte a színpadot.
Aztán később kezdődtek a bajok. De betegségében (és tán magányában) is alkotóember maradt. „Ahogy az ember minden nap kinyit egy könyvet, és elolvas két mondatot, néha többet is, én is így vagyok: megszoktam, hogy előttem a kottalap, és ha ez nem történik meg, hiányérzetem van. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy aznap nem dolgoztam. Pedig sokszor az ember elgondolkodik, érdemes-e végezni ezt az egészet. De a szokások azért nagyban befolyásolják az embert” – mondta alig egy éve, amikor interjút készítettem vele. Attila tényleg az a személy volt, akinek a zene volt az élete…
Halálhírére előttem azonnal az a szentgyörgyi este és a füstös kocsma jelent meg lelki szemeim előtt. Mint egy film. Akár egy néma mementó. A rozoga zongorát biztos kidobták már abból a bárból. De annak a napnak az emléke, Attila huncut mosolya, a hangszerből magasba szálló dallam, a halkan dúdolt szöveg mindig bennem fog élni.
A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán 1979-ben végzett zongora- és zeneszerzés szakon, majd 1987-ben a bukaresti Színház- és Filmművészeti Főiskolán operarendezői képesítést szerzett. Sepsiszentgyörgyön karmester, a nagyszebeni filharmóniánál zongoraszólista volt. 1988-tól a kolozsvári Állami Magyar Opera rendezője, majd főrendezője. 1993 óta a Romániai Magyar Zenetársaság elnöke, a Magyar Zeneszerzők Egyesületének tagja. Zongoristaként több mint 300 egyéni szóló-, kamara- és zenekari estje volt. Számos színházi kísérőzenét szerzett, és több színházi produkció zenei vezetője volt. Szimfonikus hangversenyeket és operaelőadásokat vezényelt. Több mint húsz opera rendezője. 2001-ben Nádasdy Kálmán-díjat vehetett át a Magyar Kulturális Örökség Minisztériumától. 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2020-ban Erkel-díjjal tüntették ki.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Egy „mini nyugdíjjal” indult Balin, dán repülőjegy-lemondással folytatódott, és végül Ausztráliában kapott új irányt a sepsiszentgyörgyi fiatal házaspár története.
A március elején megszokott átlagokhoz képest néhány fokkal melegebb, enyhe, tavaszias idő várható az előttünk álló hét napban; csupán az éjszakai hőmérsékletek süllyednek fagypont alá.
Szabó Szilárd táncpedagógus-koreográfus feleségével, Németh Ildikó néptáncművész-oktatóval a Fejér vármegyei Tordason lakik. Az erdélyi táncok kiváló ismerőjeként és oktatójaként a házaspár gyakran megfordul Erdélyben is. Velük beszélgettünk.
Négy évnyi háború után kijelenthető: Ukrajna egyre rosszabb állapotban van, Oroszország hadereje és gazdasága is jókora veszteséget szenvedett, és Európa is súlyosan megsínylette a konfliktust.
A méhészetből származó jövedelmének jelentős részét szenvedélyére fordítja egy hármasfalusi gazda: több mint egy évtizede régiségeket gyűjt, és otthona egyik szárnyát valóságos kiállítótérré alakította.
Egy gombolyag fonal, csendes téli esték és nemzedékeken át öröklődő tudás – innen indult, mára pedig saját, szeretettel teli alkotói világgá formálódott. A horgolt figuráktól Szabó Anita beszélt az Erdélyi Naplónak.
Közel négy év elteltével is homály fedi, ki vagy kik perzseltek meg, majd dobtak ki levélszavazatokat Maros megyében, a 2022-es magyarországi választások előtt nem sokkal. A Maros megyei ügyészségtől megtudtuk, a tetteseket nem sikerült azonosítani.
Miközben az éjszakák még téliesen fagyosak maradnak, péntektől látványosan melegednek a nappalok, hétvégére akár 15 °C-os csúcshőmérséklet is várható. A tavasziasan meleg időjárás kitart a jövő hét első felében is.
Csapatmunkára és kommunikációra épülő, intenzív és figyelemlekötő játékra számíthatnak azok, akik a Szatmár Megyei Múzeumban járva „lemerészkednek” a pincébe is. Itt ugyanis Románia első, nemrég újranyílt szabadulószobája fogadja őket.
Folyamatos lehűlés, valamint esőben, havasesőben és hóban gazdag csapadék jellemzi az előttünk álló hetet. A télies hidegek elmúltával a jövő héttől számíthatunk enyhülésre.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!