A királyi hatalom, a tatárveszély és a kunok

Legmagasztosabb céljának és uralkodói kötelességének a királyság gazdasági, politikai és katonai hatalmának és tekintélyének a helyreállítását tartotta. A kancellária fejlesztésében nagyapja nyomdokain haladt, aki a fontosabb ügyek írásba foglalását rendelte el. Szakított a király idejét túlságosan igénybe vevő és tekintélyét is csorbító szóbeli kérelmezés patriarchális szokásával. Elrendelte, hogy a kérvényezők írásban nyújtsák be kérelmeiket a királyi kancelláriába és várják meg a kancellár, vagy fontosabb ügyekben a király döntését. A kancellária élére Mátyás zágrábi prépostot állította, akinek püspökké történő kinevezése után a nagy műveltségű Báncza-nembeli István prépostot bízta meg.

Megregulázott adománybirtokosok

A királyi hatalom gazdasági alapjának helyreállítására irányuló tudatos törekvése, az adománybirtokok szerzési jogcímének és jogi természetének felülvizsgálása, a vár- és udvargazdaságok helyreállítását célzó intézkedései meghozták a várt eredményt. 1238-ban IV. Béla egyik adománylevelében megelégedéssel nyugtázta, hogy „országa Isten segítségével és kegyelmével már megfelelő állapotba állíttatott vissza.” Reformjainak következtében az adománybirtokosok közül sok nagyvagyonú személy szinte koldusbotra jutott. „Kik azelőtt gazdagok és hatalmasak voltak és kiknek kíséretében mérhetetlen sokaság vala, alig voltak képesek többé magukat fenntartani” – írja Rogerius krónikaíró, váradi kanonok.

1239-ben Béla elrendelte a várnépek és udvarnokok jogviszonyainak, kötelezettségeinek és szolgálati feltételeinek alapos vizsgálatát és szabályozását. Megerősítő oklevelet kaptak azok is, akik a vizsgálat során bebizonyították, hogy birtokukat a királyi gazdaságok sérelme nélkül, igaz érdemekért, katonai vagy más közszolgálatukért kapták. A hűtlenségért elmarasztalt alattvalók vagyonából maga Béla is szívesen adott híveinek „a jó és hűséges szolgálatokért megfelelő jutalmat”.

Apja vagyonához viszonyítva Béla király jövedelme számottevően megnövekedett. Apja, II. András üres kincstárat hagyott rá, s ezért apjának korábban oly hevesen kárhoztatott rendszeréhez visszatérve, a királyi birtokok jövedelmező bérbeadására határozta el magát. Az Aranybulla (1222) még főnemeseket kívánt a kamarák élére állítani, az 1231. évi kiváltságlevél és a beregi egyezmény viszont már megelégszik a hitetlenek és a zsidók kizárásával, s csak a kereszténységet állítja feltételül a pénzügyi tisztségek alkalmazásánál. A gyakorlat viszont azt igazolta, hogy az üzleti fogásokban járatlan nemesek ilyen feladatra nem vállalkozhatnak sikeresen. Rájött arra, hogy csakis a zsidókban és az izmaelitákban volt meg az ilyen vállalkozáshoz szükséges szellem. Ezért IV. Béla 1239-ben nehéz pénzügyi helyzetére hivatkozva engedélyt kért a pápától, hogy a kamarajövedelmeket – a portugál király mintáját követve – újra zsidóknak adhassa bérbe. IX. Gergely pápa megadta az engedélyt, de kikötötte, hogy a szegény néppel közvetlenül érintkező tisztek, pénzváltók és adóbehajtók kivétel nélkül keresztények legyenek.

A mongol veszély

Európa államai nem vették komolyan a mongol veszedelmet, mert fogalmuk sem volt Dzsingisz kán törekvéseiről, hatalmának nagyságáról és a tatár hadiszervezet erejéről. A mongolokat Dzsingisz kán alakította hatalmas katonai erővé. A róluk érkező rémhírek nem voltak túlzottak, mert útjukat országok, népek elpusztítása, tomboló vadság, tűz és vér jelölte. A tatárok sikerei, harcai és hódításai a korabeli európai katonai és politikai hatalmak szemében inkább kuriózumnak számítottak. Az európai magatartásban nyoma sem volt a félelemnek és az aggodalomnak.

Dzsingisz kán elsősorban a katonaéletre szervezte népét, a nélkülözések tűrésére, kötelességtudatra, bátorságra és az ellenség kíméletlen elpusztítására tanította őket. Hódító háborúikban a városokat, falvakat, kastélyokat, templomokat rendszeresen kifosztották, a termést felégették, az állatokat elhurcolták.

A mongol hadsereg felszerelése, szervezete, harcmodora azonos volt a régi hunokéval. Vasheggyel ellátott nyilakkal, rövid, görbe karddal, lándzsával, bőrsisakkal, bőrpáncéllal, bőrpajzzsal felszerelt lovasokból álló hadsere­gét Dzsingisz hun rendszer szerint állította csatasorba. Szervezetük a legtökéletesebb korabeli katonai szervezet volt, s egyben gerince az egész hatalmas nomád államnak. Katonai művészetüket a csapatok jól átgondolt felállítása, a gyors mozdulatok, az ellenség megzavarásáig a pánik keltésére alkalmas cselvetések, a hirtelen megrohanás, az ellenséges sereg bekerítése és a vezérek szigorú fegyelemtartása jellemezte. A sereg élén a foglyok csapatait hajtották harcba, s amikor ezeken az első támadás ereje felmorzsolódott, indultak maguk a mongolok a küzdelembe.

A kunok letelepítése Magyarországon

Miután IV. Béla a mongolok közelségéről értesült, minden lehetőséget megragadott a leselkedő veszély elhárításáért. Ősi szokás szerint hírnökei véres kardot hordoztak körül az országban annak jeléül, hogy a haza nagy veszélyben van. „Itt vannak a tatárok” – kiáltották mindenfelé. Rómába és a nyugati országokba is eljutott a veszedelem híre. Európa-szerte imádkoztak a templomokban, hogy Isten fordítsa el a csapást a keresztény világról, de a védekezésre, illetve IV. Béla magyar király megsegítésére komolyan senki sem készült. Senki nem hitte, hogy a Magyar Királyság, a keleti részek legnagyobb keresztény hatalmassága ne tudná visszaverni a hordának vélt tatársereg támadását. De maguk a magyarok sem hittek a veszedelem komolyságában. Amikor IV. Béla 1241. elején orosz fejedelemségek elfoglalásának hírére harcba hívta a királyi hadsereget, a főurak kigúnyolták a céltalannak látszó fegyverkezést és előkészületet. Voltak, akik kétségesnek tartották azt, hogy a mongolok meg merik támadni a hatalmas magyar királyt.

A kunok hamar rájöttek, hogy súlyos veszély fenyegeti őket. Kötöny kun király a Volga menti csata után egész népével nyugatra költözött. Mint hajdanában a besenyők elől menekülő magyarok, a hazájukat vesztett kunok is a Kárpátok keleti hágóinál találtak az első akadályra. A kunok későn jöttek, szabad földet már nem találtak, ez a 13. században már nem volt egyszerű. Kun „honfoglalásról” már szó sem lehetett. Ezért Kötöny kun vezér és a vele érkező, keletről a tatároktól űzött földönfutó nomád népnek egy szilárd államszervezettel rendelkező ország határán kellett megtorpannia. Ha átlépik a határt, katonasággal, határőrökkel találják magukat szembe. Azonban a kunok azt is tudták, ha békés úton sikerül bejutniuk a Magyar Királyságba, akkor a helybeliekkel együtt védekezhetnek a közös ellenség, a mongolok ellen. Kötönynek egyetlen lehetőségül a magyar király hatalmának elismerése, a hódolat és a békés megtelepedés kínálkozott. A kun vezér követeket küldött IV. Béla magyar királyhoz, s ígéretet tett: ha befogadják őket, mindnyájan megkeresztelkednek, hűséges és vitéz alattvalók lesznek.

Kötöny 1239 végén meg is kapta Bélától az engedélyt, hogy negyvenezer családdal Magyarországra telepedjék, ami akkoriban tekintélyes népességet jelentett. Béla biztosította őket régi szabadságuk és szokásjoguk tiszteletben tartásáról királyuk hódolata és az egész nép megkeresztelkedése ellenében. Befogadásukkal hármas célt ért el: egyházának új híveket, országának új katonákat, koronájának új alattvalókat szerzett. Azt is remélte, hogy a kunokkal a belső ellenfeleit is féken tarthatja. Rogerius szerint IV. Béla mint „ismeretes a keresztény fejedelmek közt, mint a katolikus vallás buzgó terjesztője, azon gondolkodott, hogy a hitetlen idegen népeket az egyház ölébe vonzza, s azért hozta be a kunokat, hogy Magyarországon Isten nevének tisztelete az ő idejében megnövekedjék, és ha koronája ellenségeivel háborúja lenne, azok ellen bátrabban és keményebben harcolhasson.”

IV. Béla elsősorban a kunokat akarta felhasználni pajzsul, s amolyan második hadsereget látott bennük. A magyar király felismerte, hogy a már teljesen nyugati harcmodort követő hadsereggel nem veheti fel a harcot olyan ellenséggel szemben, amely egészen más harcmodort alkalmaz. A békesség azonban nem tartott sokáig, mert a kun szilaj és nehezen szelídíthető nép volt, amiből később sok baj származott. A nomád kunok egykönnyen nem alkalmazkodtak a megtelepedett társadalom szokásaihoz, nem tisztelték a birtokhatárokat, s napirenden voltak az összetűzések a szomszédos birtokosokkal. A kunok voltaképpen csak azt tették, amihez mindig is hozzászoktak, és ami a létformájuk volt. Egy idegen krónikás szerint „amikor a kun király nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon a végtelen sok marhacsordájukkal, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben és egyéb javaikban...”

(folytatjuk)