Útravaló

„Vétkezvén vétkezett Jeruzsálem” (JerSir 1,8-9)

Az istenfélő maradék nyomorúságos helyzetében szembesül Jahvétól való függésével. Többet is látunk azonban, mint kiút nélküli siralmakat, kollektív panaszénekeket, a deportáltak fájdalmas emlékezését. Lelki felismerések által jut el a gyászoló ember az Úr kegyelmességének megtapasztalásáig. Mígnem kimondja bizonyság értékű vallomását: „újítsd meg a mi napjainkat, mint régen”. A jövő nélküli építés az az élet, amely nem vesz tudomást Istenről. Mely nem vele indul és nem vele tart. A nyomorúság állapota állandósul felette, s a holnap sem tartogat változást, megújulást. Folyamatos jelenben él az elveszett élet. Az elhordozott bűn lemezteleníti Isten Fiát a kereszten. Ugyezt tapasztalja a maga életében a fogságba hurcolt maradék. Mindenki számára nyilvánvalóvá lesz elveszettsége; bűnei mezítelenné, pőrévé vetkőztetik. Csúfsággá lesz, nevetség tárgyává a népek körében. Fájdalmak útján jár Jeruzsálem népe. Sírás és panaszének váltakozik, melyből csak úgy tud kilépni, megújulni, ha újra Istenre bízza magát. Íme, az engedetlen, az Istentől elhajló nép szívében mégis ott van, ott marad a hit írmagja. Szívében megelevenedik a történelem, az Istennel közösen járt múlt. A „Tebenned bíztunk, elejétől fogva” életérzése. A bűnei által pőrévé vetkőztetett ember meglátja önmaga elesettségét, s mint ilyen találja meg Istenében a kegyelmesség adományozóját. Bűnfelismerést láttat velünk a szentíró. A fájdalmas állapotához vezető utat ismeri meg és el a nép. Melyen ő járt, melyet ő taposott. Az elveszettség előzményei lesznek világossá számára. A maga szerepét látja meg ebben. Azt látja meg, hogyan váltak el útjai Istentől. Dsida Jenő, a Psalmus Hungaricusban így vall erről a felismerésről: „Vér csurgott rám, s nem tudom lemosni. / Jajt hallottam, és nem tudom feledni. / Mi elesettek, páriák vagyunk, / testvérek a nyomorban és a bűnben, / sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.” A bűnfelismerésig jutó lélek következő reakciója a szabadulás vágyása. Isten közelsége nemcsak bűneit teszi egyértelművé, hanem a reménységet és a kivezető utat is megjeleníti számára. Felismerések sorozata tárul szemeink elé. A nép nyomorúságának világában egyfelől látja végre az odavezető utat, a maga szerepét, másfelől megjelenik előtte a kivezető út esélye. A könnynek továbblépést eltakaró fátyolától, a siratóénektől eljut a hitvallás szaváig: „Az Úr kegyelmessége, hogy még nincs végünk”. Jövőt remél, ki Istennel beszél. Jövőt épít, ki felcseréli a magabízás lelkületét az Istenbe vetett bizodalomra. Bűnvallással és Istenbe vetett bizodalommal magyar népünk is jövőt remélhet Urától.

Uram, ajándékozz nékem bűnvallást, hogy felismerjem: te vagy a kegyelem és a megbocsátás forrása. Ámen.