Tudásszopás

Délutánra érkeztünk Besenyőre. Pista az udvaron tett-vett. Készült a másnapi pityókaszedésre. A késő délutáni napsütés bearanyozta a gyümölcsfákkal körülvett kis gazdaságot.

– Jó napot, doktor úr! Már vártam.

– Alakult-e valamerre a ló? – kérdem.

– Há, nem sokat. Csak áll, a fejét lógatja, de csak nem eszik. Innya es csak valami keveset az este.

Beléptünk az istállóba, egyik felől két tehén unatkozott. Még lett volna hely, de a gazdaság, sajnos, hanyatlóban volt. A valamikori másfél tucatnyi szarvasmarha helyén csak ez a kettő maradt. Az istálló sarkában két hízó röffentett a képünkbe. A bejárat mellett egy sovány, szinte életunt ló. Miatta járok ide már egy hete több mint 15 kilométerről. Bennem volt a gazda utolsó reménye. Mások is próbálkoztak, de nehány nap után feladták.

Megvizsgáltam az egyre soványabb, egyre rosszabb állapotban levő állatot. Egykedvûen tûrte.

– Figyeljen ide, Pista! Sajnos nem hiszem, hogy ez a ló meggyógyul – mondtam a gazdának. – Már több mint egy hete kezeljük, de semmi eredmény. Igaz, rosszabbul sincs.

– De doktor úr ! Próbáljuk meg még egy-két napot, hátha méges! – jött a reménykedő válasz.

– Nézze, Pista, már így is rengeteg gyógyszert elhasználtunk. Ha semmit nem számolok fel a kezelésre, magának akkor is nagyon sokba kerül ez a ló, és nem sok remény van – próbáltam jobb belátásra bírni.

– Tudom, hogy sokba áll, ki es fizetem, amikor a tejpénzt megkapom. Na, kezelje meg na! – kérlelt kitartóan.

Mit csináljak? Ez egy szegény család. Pénzük nem sok lehet. Rengeteg gyógyszert beadtam, lehet, még azt sem tudják fizetni. Beleegyezően sóhajtottam.

– Zsombi, kérlek hozd be a táskámat – szóltam oda a várakozó, akkor másodéves állatorvostan-hallgató fiamhoz.

Vártam szótlanul. Aztán mikor már elfogyott a türelmem, kimentem az autóhoz. Zsombi ott állt lehorgasztott fejjel. A táska a kezében.

– Édesapám, ez a ló meg fog dögleni?

– Hát fiam, sajnos, én már nem reménykedem.

Mintha homályossá vált volna a tekintete. Első alkalom, hogy reménytelen esetet lát.

– Tudod, fiam, bármennyire is szeretnénk, minden ismeretünket latba vetve is vannak esetek amikor nem tudjuk megmenteni a beteg állatot.

Visszamentünk az istállóba. Úgy láttam, Zsombi is elfogadta: ez van. Beadtam az egyik injekciót, majd előkészítettük a perfúziókoktélt. Igazából én is ennek a hatásában reménykedtem eddig. Pali, a segítőkész szomszéd, félrefordította a ló fejét, hogy kitappinthassam a nyakán levő vénát. Nehezen dudorodott ki. Nem csoda. Alig evett, alig ivott, nincs mitől vére legyen. Végül sikerült behelyezni a vénás tût, majd a végére csatlakoztatni a perfúziót. A nedût tartalmazó zacskót a gerendába kötöttük fel, hogy meglegyen a szabadesés. Megkezdődött a hosszadalmas várakozás. Egy perfúzióadag lecsöpögése minimum fél óra, de inkább több.

– Valaki megmutatná, hogy kell megfejni ezt a tehenet? – hallottuk Zsombi hangját a hátunk mögül.

– Most nem tudunk elmenni a ló mellől – mondtam.

Mint ilyenkor szokás, várakozás közben, Pista, a szomszéd, Ani meg én mindenről elbeszélgettünk. Időjárásról, a mező állapotáról, más beteg állatokról, az örökösen kevés pénzről. Valamivel agyon kellett ütnünk az időt. Időnként hallottuk a hátunk mögött Zsombi szöszmötölését és duruzsolását: Hó! Nye na! Hó! Na-na! Nem is figyeltünk oda, elvoltunk a magunk bajával.

Valami mégiscsak mocorog a hátunk mögött. Zsombi féltérdre ereszkedve a tehén alatt, egyik kezével a földre támaszkodott, a másikkal fogta a csecsbimbót és valósággal szopta a tehenet. Biztosan eredménnyel, mert nyelt is nagyokat.

Nem szóltunk semmit, csak vigyorogtunk, kuncogtunk egymásnak. Elfelejtettük a kezelést, elfelejtettük a beteg lovat. Aztán kirobbant a nevetés. Nem bírtuk visszafojtani.

Zsombi ránk nézett a tehén alól: „Na mi van? Én eleget kérdeztem, hogyan kell megfejni, de senki sem mutatta meg” – mondta felháborodva, aztán lassan elmosolyodott. A tej csepegett a szája szélén. Ingujjával letörölte.

– Hát legalább megpróbáltam – vigyorogta.

– Na, én még ilyent nem láttam, pedig már közel vagyok a hatvanhoz – mondja a szomszéd. – Ez a gyerek, úgy látszik, nem csak az egyetemen és itthon az apjától tanul, hanem a tudást kiszopja a tehenyből es.