Tizenkét évnyi második élet

B. Kovács András

A kovásznai Kovács János (portrénkon) – egyelőre egyedüliként Háromszéken – vese- és szívátültetésen is átesett, mondhatni három emberből gyúrták össze. Negyvenhat évesen és kétszeres műtöttként teljes életet élt – s ennél a múlt időnél álljunk meg egy pillanatra. Idén júniusban beszélgettem vele, interjúalanyunk az ősz folyamán hunyt el. Orvosai hozzáértése és rokonai odaadása – nem utolsó sorban saját erkölcsi ereje – tizenkét évvel toldották meg életét. Példája azt bizonyítja, érdemes volt. E jó kedélyű, bölcs és kitartó ember emlékének szenteljük ezt az írást. Ő maga is úgy vélte, legtöbbre tartott felismeréseit betegségeivel való szembesülésének köszönheti. Ifjabb éveiben, szülővárosában és környékén főszakácsként, mészárosként és gazdálkodóként vált ismertté.

Az első tünetek

„Bár sejtettem, de végeredményben nem tudtam, mi a bajom. Nagydarab ember voltam – akkor százhúsz kilós – és köhögés tört rám, elestem. Na, mondtam a komának, ide többet nem jövünk! Harmincöt évesként főszakács voltam az egykori szakszervezeti óriásüdülőben, a Montanában Kovásznán. Már 1986-ban munkába álltam: tizenhét évesen végeztem el a szakiskolát Sepsiszentgyörgyön és a mostani Park vendéglőben, az akkori párthotelben dolgoztam. Az egyetlen hely volt a megyében, ahol főztek is, mert volt miből. Egyebütt, a Cseszlében csak halfasírt volt, a Lacto vegetarianban pedig „patkánysült”. Utána Kovásznán, a Turist vendéglőben dolgoztam kilenc évet és újabb kilencet a Montanában. A szakmában az a legfontosabb, hogy tudd, mi mivel megy. Főztem sok mindent, de nem mondhatom, hogy különösebben megbecsültek volna. A betegségre visszatérve, az sajnos örökletes volt. A testvérem húsz évesen kapott infarktust, nagyapám 37 évesen halt meg, apám 38 évesen, mindenkinek volt szívpanasza, a hajlam pedig öröklődik. Rettegtem, hogy magam is ugyanígy járok. Budapesti orvosokhoz fordultam: már korábban megmondták, hogy szívnagyobbodásom van, kímélni kellene. A román diagnózis szerint a papírjaimon szívbaj szerepelt. Ez öt év alatt annyira súlyosbodott, hogy amikor végül 2004-ben Marosvásárhelyre mentem, azt mondták, szívátültetés kell. Másfél évig voltam várólistán” – mesélte az előzményeket Kovács János.

Hatvanhatozás

Kovács hatvanhatféle gyógyszert szedett már, hogy életben maradhasson. „Orvosi előírás volt, be kellett tartanom. Nagyon fáradtam, megemelkedett a pulzusom, izzadtam, volt egy preinfarktusom is. Egy olyan embernél, aki évente levág 120 disznót, lefőz húsz esküvőt, munkahelye is van, tart otthon három marhát, bikabornyúkat nevel és disznókat, szóval annál ez szinte természetes.”

A túlerőltetés megviselte szervezetét, s a betegséggel együtt végletes helyzetbe hozta: „Annyira fájt valami a gyomorszájban, hogy egy kerek esztendőn át csak térden tudtam aludni. Feltettem az ablakpárkányra a kezemet, ráfeküdtem és térden állva aludtam, hogy friss levegőhöz jussak. Rengeteg víz gyűlt fel bennem. El sem lehet képzelni, mit szenvedtem. Gyűl a víz, az anyagcsere lelassul, szinte zéró egy olyan szívvel, amelyik csak 18 százalékosan működik. Nekem az első kezelőorvosom azt mondta: mehet Honoluluba is, ott sem tudnak magán segíteni. Mégis elmentem Magyarországra, mindenféle karitatív szervezetet végigpróbáltam, de ezzel fogadtak: Kovács úr, higgye el, nem tudunk segíteni. Itt vannak a mieink, nem megy! Akkoriban még nem volt az országok között széles körű egészségügyi egyezmény. Ha magyar állampolgár lettem volna, foglalkoztak volna velem. Így aztán ha­zajöttem. Azóta úgy vélem: a nagykutyák ugyan ugatnak, de ha emberről van szó, nincs diszkrimináció. Mert aki felfogadta, hogy embertársán segít, az megteszi”.

Bukaresti szívdonor

Amikor végül üzentek a marosvásárhelyi kórházból, Kovács Jánosnak szerencséje volt: az egyik értesítettet nem találták otthon, a másik megtört ember pedig nem vállalta a műtétet. „A donor román ember volt, román szívet kaptam. Bukarestből. Meg is keresett valaki, hogy tisztázzuk, de sose akartam tudni a nevét. Nagyjából annyit tudok róla, hogy hét évvel volt idősebb nálam. Akármilyen milliós város Bukarest, ha az aznapi újságokba belenézünk –amikor nekem életet adtak a szívén keresztül –, egy 42 éves ember halt meg balesetben, nagy a valószínűsége, hogy az ő szíve került hozzám. Amikor a tragédia bekövetkezett, éppen egy koncertre hajtott autóval, mert ze­nész volt, talán nem a legjózanabb állapotban. Ereje teljében, negyvenkét évesen! Ő lett az esélyem. Éjfél előtt hívtak, és azt kérdezték, mennyi idő alatt tudok felérni Marosvásárhelyre. Mondtam: négy óra. Szóltam a komámnak, ő buszsofőr, de névnapozni volt, italozott, így nem jöhetett. Viszont átadta az autóját egy társának, hogy az hozzon be.”

A sikeres műtétet azonban rengeteg szövődmény követte. „Úgy látom, vonzom a bajt, mert a létező összes probléma, ami a betegséggel járhat, mind megtörtént velem. Leestem az ágyból, újravarrtak, bevérzett a gyomrom, leje­geltek, meghűltem, mindenféle bajom lett, úgyhogy jól eltelt az idő, mire húsvét után hazakerültem”. A műtétet a híres orvosprofeszszor, Radu Deac végezte, akinek ez volt a huszonvalahányadik szívátültetése.

Receptre felírt önmegtartóztatás

Egy-egy ilyen műtét után – ha nincsenek szövődmények – két hét múlva „szabadul” az ember a kórházból. Kovács azonban le volt gyengülve. Tizenkét kórházi napjára nem emlékszik, ennyi ideig tartották mesterséges kómában. „Miután hazajöttem, alaposan feljavultam. Elmentem egy szentkatolnai barátomhoz, s mondom: vágjunk le egy bikaborjút. De nehezen ment, meg kellett fogja a kezemet, hogy kinyúzhassam a borjú farkát. Ez már cigányság! De az aka­ratom mégis működött”.

Amikor Kovács Jánost megműtötték, 129 kg volt, amikor a kórházból hazajött, lefogyott szinte a felére, 69 kilóra. A kórházban öt hónapig nem evett, csak perfúziót kapott. „Kérdezték, milyen ízű az almakompót? Mondtam: csíkos. Nem éreztem az ízét, valószínűleg a kezeléstől. Jó félévre rá a feleségem megfőzött egy nagy csülköt fuszulykával, s kivettem magam elé. Látta, hogy jól esik. Végre éreztem az ízét! Sokat ettem akkor, megszólított a feleségem. Hülyéskedtem, hogy legalább boldogan halok meg! Hál’Istennek akkor túléltem a nagy zabálást, de apránként újrahíztam. Ismét 130 kilós lettem, mostanra pedig lefogytam 103 kilóra, ez még mindig tizenöt kilóval több a kelleténél”.

Kovács Jánosnak azt is meg kellett tanulnia, hogy nemcsak a túlzott evés, hanem a sok munka is ártalmas. „Harminc év után elektromos sarvalót vásároltam: azelőtt összevágtam ötven kiló káposztát egyvégtében késsel, most összevágom öt perc alatt a géppel. De bármit megszervezek, menüt megírok, beszerzem az anyagot, azonban mészárost kell hívnom, mert nem tudok hajolni és pucolni. Az asztalon mégis szétszedem az állatot, készítek finom kolbászo­kat meg mindenféle füstölt holmit. A marhát is levágjuk, bélszínt fejtünk le...”

A veseműtét

„Már szívátültetéskor megállapították, hogy a véremben hónapokon keresztül túl magas a méreganyagszint. Azért is tartottak annyit a kórházban, mert azon töprengtek, küldjenek-e dialízisre vagy sem. Többféle gyógyszert kipróbáltunk. A végén gyógyteáktól kezdett csökkeni a méreganyag. Miután a kórházból hazakerültem, hét évig minden jól ment, kezdtem hinni, hogy enyém a világ. De már a szívátültetéskor kényesnek bizonyult a vesém. Lehet, azelőtt is baj volt vele. A sok gyógyszer megviselhette. A normál vízhajtóadag például 40 milligramm, nekem viszont több mint a tízszeresét, 500-at adtak, hogy a szervezetemet megszabadítsák a víztől. Akkor ez volt az egyetlen megoldás, nagyon megkínozta a vesémet. Hogy az új szív kitartson, kötelező módon gyengíteni kellett az immunrendszert. Az erre bevetett gyógyszerek nem használtak a hasnyálmirigynek. Ettől lettem cukorbajos. Bekerül­tem dialízisre, egy évig vittek-hoztak, de minden vágyam az volt, hogy ne kelljen oda járni. A vesémet végül úgy kaptam, hogy édesanyám hetvenévesen azt mondta, fiam, ha segíthetek, segítek. Elkészítettük az analíziseket és megfelelőnek találták”. A veseműtét szövődmények nélkül zajlott, a beteg két és fél hét után hazatérhetett.

Egy évtized ajándék

„Ma már le vagyok csillapodva, pedig én sokkal kópébb voltam. Sok mindent kipróbáltam az életben, nagyon szerettem a mulatságot. Egyik dolog, amiért érdemes élni, az a jó magyar muzsika. Az eredeti, finoman válogatott muzsika, amelyik kenőcs a fülnek. Most énekelnek olyat is, hogy Fekete szemek, Ezüst bidon, Üssük agyon – ezek nem jók, ezek elkerülnek engem. Az igazi nótákat szeretem. Nagyon fontos az emberekkel a társalgás, a barátság. Ha a vonaton beülök egy fülkébe, s ül velem szemben egy ember, biztosra kitalálom, milyen nemzetiségű. Fel van az mindenkire írva, csak halványan. Szóba elegyedek vele, és akkor elkezd magyarázni”.

A szívműtétje után még 12 évet élt, és idén ősszel elhunyt Kovács János 2015 júniusában így beszélt családjáról: „A lányom a teológián tanul. Két esztendőt angol–román szakra járt Ploieşti-en, mert ott volt ismerősöm, ott volt lehetőség. Hogy hasznát veszi-e? Biztosan, mert ma már különbséget tud tenni a kolozsvári és a regáti emberek között. Ő azonban mindig lelkész akart lenni, de csak későre jutott be akolozsvári protestáns teológi­ára, mert a lányoknak csak egy-egy helyet tartanak fenn. Amúgy nagyon okos lány: dolgozatokat ír egy kanadai folyóiratnak, angolórát tart az elsőéveseknek. Már megél, megáll a saját lábán. Még négy évig kell egyetemre járnia. Nekem csak az a nagy bajom, hogy az egészségemmel hadilábon állok: mi lesz a családommal? A családfőnek ott kell lennie a többiek között egészben, mert ha az egyik kerék kiesik, azt mindanynyian megszenvedik. Tudja, én mindig hőbörögtem, akaratoskodtam: állítólag a székelynek ez az alapbeállítottsága. Gyökeresen meg kellett változnom”.