Táncos lábú magyarok Kanadából – 1. rész

A fiatalok látták, hogy derekasan ropom a táncot, s érdeklődtek, nem akarom-e tudásommal a néptánccsoportot gazdagítani. Nem sokat gondolkoztam, igent mondtam, jóllehet a falumban még inkább a klasszikus táncok voltak divatban. Így kerültem be az akkori Vancouver Csárdás tánccsoportba. Nem volt megállás, hamarosan a színjátszó csoport is szemet vetett rám. Abban az időben a magyar összetartás példamutató volt, élénk közösségi élet folyt a református, a katolikus közösségben, valamint a Magyar Házban.”

Molnár Sieglind: ,,Édesapám tatabányai, s a Forradalom után került Bécsbe, édesanyám Bécs környéki osztrák, s 1966-ban vándoroltak ki Kanadába. Vancouverben születtem, s miután bekötötték a fejemet, két gyermekünkkel, Mónikával és Izabellával gyarapodott a család.”

Közösen nem léptek fel, de a magyar műsorokban mindig szerepeltek. Mindkét együttesben akkor még a férfiak-nők aránya kedvezőbb volt, az idők folyamán a női dominancia érvényesült. A Csárdás repertoárjában az erdélyi, mezőségi és kalotaszegi táncok, a Forrás műsorán a kalocsai, dél-alföldi, sárközi, rábaközi táncok voltak a legnépszerűbbek.

Ebben közrejátszik, hogy nagyon sok nemzetiség él az európányi területen, így gyökereik is százfélék. Másoktól különbözően, nekünk magyaroknak nagyon fontos az identitásunk fenntartása, s ennek segítésére Kanadában ki is alakult egy hatékony intézményrendszer, aminek fenntartásáért nagyon sokat teszünk. Sajnos, anyagi forrásaink végesek, így ’magad uram, ha szolgád nincs’ alapon gyakran magunk varrjuk a viseleteket, amik ugyan nem tökéletesek, de hasonlítanak az eredetiekre, és saját kezünk munkáját dicsérik. Az új évezredben a Kőrösi Csoma Sándor Program is segíti mindennapjainkat: ennek nyomán az elmúlt évben dél-alföldi viseleteket tudtunk otthonról vásárolni.

Az autentikus táncok elsajátításához megfelelő felkészítőkre van szükség; névsoruk igen hosszú. Korábban Magyarországról hozattunk ki oktatókat, vagy a Calgaryban dolgozó tanárokat hívtuk meg. A velük átlagosan eltöltött egy hét hamar elrepült, de törekedtünk arra, hogy a tanultakat elmélyítsük. Ebben a videófelvételek is segítettek. Itt kell megemlítenem a családi köteléket:

Tagjaink javarészt tudnak magyarul. Van egy zenekarunk, de a távolságok (az egyik zenész például három órányi autóútra lakik a várostól), az idő végessége miatt ritkán tudjuk bevonni munkánkba. Korábban József is aktívan zenélt – követve édesapja tamburaprímási hagyományait – ő is e hangszeren játszott, később, mikor a bőgős kiesett a sorból, ő állt a helyébe. Egy sérülés vetett véget ,,karrierjének”.

Évenként más tánccsoport töltötte be a házigazda szerepét, akik a költségek javát is állták. Mára a teherviselés kiegyenlítődött, minden meghívott hozzájárul az ottlétéhez. A pandémia után a résztvevők száma lényegesen csökkent, de még így is nyolc tánccsoportra számíthatunk résztvevőként, s a jeles esemény mindenkit inspirál. Az átélt élmények alapján az újonnan belépőket mindig arra biztattuk, hogy ,,a fesztiválig bírd ki, utána nem fogod abbahagyni soha…”

Számunkra nagyon nagy ajándék eljönni Kiscsőszre. A falut egy kulturális központnak, ittlétünket pedig aranybányának tekintjük. Cimbiékhez régi kapcsolat fűz minket, a pandémia előtt jártak is nálunk, s emlékezetes volt az egyhetes közös munka. Nem vagyunk egyedül, szinte mindegyik kanadai együttes kötődik hozzájuk.

Mindenki értelmesen használja ki az időt, kiszakad a trendi világból, elfelejti nyomogatni a telefonját, s ha másikhoz fordul kérdéssel, nem marad válasz nélkül. A Kovács család nem egy vállalkozásban tüsténkedik, az általuk megélt életformát, talentumukat adják át másoknak. Nemcsak egy kultúrát népszerűsítenek, lelkileg is gazdagabbak lehetünk körükben. A régi, sokak által leszólt morális alapokat, a becsületet, a szeretetet, az összetartozást élhetjük meg e rövid idő alatt. Tegnap például a táncházzal barátkozott az egyik – kicsit visszafogottabb, mondhatni szégyenlősebb – ifjú táncosunk. Mikor bátortalanul fölállt táncolni, Fecó ott termett, s kedvesen magyarázott neki, jó szóval biztatta, így e gátlásosság hamar feloldódott. Igen, emeljük fel egymást, segítsünk a másikon, hogy az is érezze jól magát, aki nem professzionális szinten lejti.”