Szüret Szent Mihály napjától Simon Júdásig: érmelléki néphagyományok, adomák a hegy levéről

És mivel a szőlő több mint ezer éve megbecsült növénye a Kárpát-medencei magyar embernek, nagy szeretettel bánik vele. Mert mi lett volna atyánkfiaival az örökös nagy magyar búbánatban Istennek eme nemes nedűje nélkül. A magyarnak mindig borba kellett fojtania a bánatát, de egy-egy örömteli nagy esemény alkalmával is ahhoz nyúlt legelébb. Akadt bőven ok, ami leküldte a pincébe vagy a borházba. Hadviselő nemzet lévén mindig volt egy-egy vesztett vagy nyert csatája, amire inni lehetett. A virtus azonban nemcsak a kardforgatásban nyilvánult meg, de szerelmetes dolgokban is, amelyek miatt aztán megint csak innia kellett a magyarnak.

Estére hazakerült a jó téli „gazdamelegítő”. De mielőtt még beálltak volna a szüretelők a sorba, meg kellett a termést szemlélni, fel kellett azt becsülni. És mire kiürült az üveg, a gazdának már kétszer annyi termést jósoltak, mint amennyi valójában a tőkéken termett. Ettől és a jó pálinkától a gazda szeme is fényesedni kezdett, s nem sajnálta a „becsüsöktől” a kalap alá valót.

A két gazda pedig utólag verhette a kalapját a földhöz bosszúságában, mire kiválogatta ki-ki a maga szőlőjét. Szerencsére az egyik piros delavárit, a másik elvirát és otellót szüretelt, így nem lett komolyabb affér a dologból.
Kálmán bácsiról azonban az eső sem mosta le ezt az infámiát. A nyelves asszonyféle meg nem is a „szíverősítőnek” tudta be a dolgot, hanem a „formás faruk állásának” – nagy közderültségre. Még élete párja is pörölt vele egész álló nap. Estére aztán a jó gulyáslevesnél meg a tekert fánknál napirendre tértek a dolog felett, annál is inkább, mivel elkezdődött a szőlődarálás és a préselés, amire megint csak körbejárt az óboros kancsó. Addig-addig tette ezt a míves üvegű alkalmatosság, míg az atyafiakat ott nem érte az éjfél. Erre az eshetőségre pedig ott volt a jó langyos pince, amely lassacskán megtelt jószomszédokkal, cimborákkal, nótával. A hegy leve pedig csak csordogált a présből szép lassan, letisztult aranyló színében.
Az idős emberek életében a szőlősdomb maga volt a kegyhely. Minden héten ki kellett oda menni, még akkor is, ha nem volt tennivaló a szőlősorok között. Amikor a család legöregebbjének már nem futotta erejéből a munkára, kiballagott a szőlőskertbe, és leült a sorok végébe egy kis „früstökre”. Mikszáth Kálmán szerint – ahogyan azt A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében is hűen ábrázolja – Tóth Mihályt még Amerikából is hazahozta egy darab megörökölt szőlő. Hogyne ragaszkodna hát a magyar ember a dionüszoszi nedűt eresztő tőkéhez, amikor maga a früstök is csak ott esik jól, ahol évtizedekig szalonnázott – mesélték nemrégiben a mihályfalvi Kerepesiék a szüreti idő teljében, emlékezve a család néhai nagy öregjére, aki szinte szimbiózisban élte életét a szőlősdombbal.

Régi, csaknem 250–300 éves pajta- és pincesorai, borházai csaknem egyedülállóvá teszik a vidéket a Kárpát-medencében. Gazdag bortermelői és szüreti hagyománya arra enged következtetni, hogy mindig is nagy volt a becsülete Isten eme csodálatos, hamvas fürtű növényének az Érmelléken.
A bor története tehát az emberiség története – tartja a mondás. S valóban, a „palackba zárt napfényt” költők százai dicsőítették évszázadokon át. A magyar ember számára pedig különösen fontos volt, hiszen: „életében e világra fordulásától a koporsója rovásáig a bor mindenütt szerepelt. Hadas időkben és békességben, viadal előtt és után, győzelemkor és vereség után, böjtben és mátkázó hétben, menyegzői lakodalmakon és torokon, borszűréskor és takaráskor, a sokadalmakon és vásárokon, az unszolás és a szerződés előtt és után bort ittak, és egymást borral becsülték” – írta a jeles történész, Takáts Sándor (1860–1932).
Nem egyszer énekelték meg a magyar költők is Balassi Bálinttal és Csokonai Vitéz Mihállyal kezdődően, mint vitézi tettekre sarkalló, virtust serkentő, férfiúi búbánatot feledtető isteni adományt. A bor becsületén még soha nem esett csorba.