„Testközelben” Allan Pease-zel

– Azt tartják önről, hogy valami újfajta társadalomtudós. Nem véletlen, hiszen a metakommunikációt elsőként értelmezte ilyen mélységekig.

– A testbeszédről 1971-ben hallottam először, és a téma nagyon érdekelni kezdett. Gondoljon bele: több emberi kommunikáció is létrejön kézmozdulattal, testtartással, közeledés-távolodás útján. Rájöttem, milyen keveset tudunk a nem verbális közlésrendszerünkről, pedig folyamatosan használjuk. A szemtől-szembeni kommunikáció 60–80 százaléka nem verbális, a szóbeliség csak a fennmaradó 20–40 százalékot takarja. Ahogy egy ornitológus örömét leli a madarak viselkedésének megfigyelésében, úgy én is rengeteg gyönyörűséget véltem felfedezni az emberi gesztusok színes mivoltában. Belevetettem hát magam, hogy megértsem és továbbítani tudjam. Kódrendszer ez, melyet ha kisilabizálunk és alkalmazunk, arra hivatott, hogy megkönnyítse az életünket és kiteljesítse a kapcsolatainkat. Az alapvető emberi jelbeszéd jórészt világszerte azonos, de ahogy a verbális nyelv minden kultúrában más és más, ugyanúgy különbözhet a nem verbális nyelv is. Vegyük például a gyakori kézmozdulatok közül a karikára görbített hüvelyk- és mutatóujj úgynevezett „O” jelzését. Ennek minden angol anyanyelvű országban „O.K.” a jelentése, míg Franciaországban azt jelenti „nulla”, Japánban és egyes mediterrán országokban viszont a lyuk jelzésére szolgál. Mozdulataink jobban elárulnak minket, mint szavaink. Amikor ránézünk valakire, testünk egyszerre több dolgot is közöl. A testi jelek mint az izzadás, pupillamozgás, apró rezdülések és a látványos mozdulatok, ritkán hazudnak. Mindent összevetve, könyvem csupán bevezetésként szolgál a testbeszéd tudományában, ugyanakkor buzdító eszköznek is szántam saját tapasztalatok szerzésére.

– Több könyve is megjelent a nemek közötti különbségek, párkapcsolatok tanulmányozásáról. Társszerzője felesége, Barbara Pease, akivel 30 éve boldog házasságban él. Férfi és nő, tűz és víz…

– És milyen csodálatos ez a párosítás! Nagyából az a közös bennünk, hogy egyazon fajhoz tartozunk. Mert más a férfi és más a nő. Bőrszíntől, meggyőződéstől, kultúrától függetlenül a férfiak, ha feszültek, alkoholt isznak és idegen országokat rohannak le, a nők csokoládét falnak és vásárlással vezetik le a feszültséget. A férfiak azt hiszik, ők az okosabbak. A nők tudják, hogy ők azok. Manapság a társadalom azt akarja hinni, hogy férfi és nő pontosan ugyanolyan képességek birtokában van, pedig a tudomány éppen kezdi bebizonyítani, hogy ég és föld köztük a különbség! Nők és férfiak más-más evolúciós fejlődés végtermékei, ezt a munkamegosztás kényszere hozta magával. A férfi vadászott, megvédte a családot, a nő gyűjtögetett, gyereket nevelt. Ahogy testük megváltozott, alkalmazkodva a sajátos funkciókhoz, úgy változott az agyuk is.

– Valóban másként működik az agyunk?

– Ma már tudjuk, hogy a két nem másképp dolgozza fel az információt, másként reagál. A női agyban 10 százalékkal vastagabb idegnyaláb köti össze a jobb homloklebenyt a ballal, és akár 30 százalékkal is több lehet a kapcsolódások száma. Ezért van az, hogy a nő egyszerre képes járni, beszélni, és közben még a száját is kirúzsozza. A férfiak agya rekeszekre van osztva, ezért egyszerre csak egy dologra tudnak koncentrálni. Főként agyunk beidegzésének módja, valamint hormonjaink hatása dönti el, miként gondolkodunk és viselkedünk. Ha azzal áltatjuk magunkat, hogy ez nem így van, életre szóló szívfájdalmat, zavart és kiábrándulást okozhatunk. A különbség nem az egyenlőség ellentéte. Egyenlőnek lenni annyit tesz, mint szabad választással rendelkezni, hogy azt tehessük, amit akarunk; a különbség meg annyit, hogy férfiként és nőként esetleg nem ugyanazt akarjuk csinálni.

– Nagy fontossággal bír az, ahogyan tálaljuk gondolatainkat a külvilág felé. Mire érdemes leginkább figyelnünk?

– Meg kell tanulnunk kommunikálni. Nekünk valószínűleg hetente több alkalmunk van személyes érintkezésre idegenekkel, szomszédokkal, barátokkal, családtagokkal és munkatársakkal, mint középkori őseinknek egy egész életen át. Mindezekre azonban éppoly kevéssé vagyunk felkészítve, mint ők. A felnőttek megtanítanak olvasni, helyesen kiejteni a szavakat, mondatokká rendezni ezeket, de senki sem tanít meg arra, hogyan kommunikáljunk hatékonyan egymással. Önmagukban a puszta szavak egyáltalán nem vagy nagyon kevés emocionális üzenetet hordoznak. A szemtől szemben folytatott beszélgetésben a szavak maximális hatása mindössze 7 százalék. A klisék előrecsomagolt szavak, és a fantáziátlan vagy lusta emberek használják őket. Legjobb, ha teljesen töröljük ezeket a szótárunkból. Nyitottá kell válni, elfelejteni a megrögzöttségeket, figyelmesnek és tiszteletteljesnek kell lenni mindenkivel szemben, akivel kommunikálunk. Összpontosítsunk arra, hogy meghalljuk azt, amit a másik fél közölni akar. Ha aktívan figyelünk, ugyanolyan figyelemben részesülünk mi magunk is. A társalgás váljon művészetté, erre törekedjünk!