Öt nap

Hogy hol kezdődött? Ki tudja. Talán egészen pontosan nyolcvankét éve. De az első jelet utólag nehéz azonosítani. Az álmomra gondolok. Igen, elmeséltem Neked is, emlékszel? Hogy állok egy színházteremben, kis vetítővászon a színpad fölött, amin egyszer csak megjelenik arabos betűkkel az Allah szó. Félrefordulok, majd amikor visszanézek, a betűk elkezdenek nyugtalankodni, s átrendeződnek a Halál szót formázva. Álmomban még ujjongok is a felfedezéstől, hogy nahát tényleg, ez anagramma... Aztán eljön a nap, amikor nagyon sokan változnak Charlievá és már én sem ujjongok. De az anagrammára többé nem gondolok. Pedig kellene!

Tudom, hogy nem ezt beszéltük meg. Biztos voltam benne, hogy melletted leszek majd, amikor dimenziót váltasz, és fogom majd a kezed, hogy ne féljek. Nem így történt drágám, ne haragudj! Gombatokányt készítettem éppen, amikor Te... Kavargattam a fakanállal és nem, nem botlott meg a kanál, a gázláng sem lobbant nagyot, s nem lett pillanatnyi áramszünet a szívemben, amikor elpárologtál az életből.

Csak támolygok azóta, és próbálom visszaforgatni, hol volt az az óra az öt napban, amikor még visszavonható lett volna az egész.

Csütörtök: Amikor megérkeztünk, már a mentőben feküdtél, mondta a sofőr, hogy hiába szorongatom a lábad, nem érzed, hiába beszélek Hozzád, nem hallod. Szinte visítottam az arcába, hogy Te az én hangomat biztosan meghallod... Tévedtem.

Aztán este, ameddig csendes kómádban lebegtél, leesett egy fluoreszkáló csillag a falról. Szinte elemi dühvel ragadtam meg, a falra tapasztottam és másik öklömmel háromszor rácsaptam.

Nem mész sehova!!!!

Péntek: A csillag ottmaradt, Te pedig magadhoz tértél. A humoros, bölcs magadhoz. Nevettünk is. Mondtad, hogy nagyon kell pisilned, s támolyogtunk a röhögéstől, mikor észrevettük, hogy rátettük a táskát a katéteredre. Aztán mondtad még, hogy ez a halál előszobája, mi meg azzal vágtunk vissza, hogy az egész élet az...

Szombat: A csillag a falon, Te ébren. Csak az az oxigénmaszk ne lenne, meg a csövek. Bohóckodtam neked, de hamar belefáradtál. Elbúcsúztam.

Vasárnap: A nővérke nem átallta azt mondani, hogy az állapotod változatlan! Mi óriási parazita-reménnyel mentünk látogatóba. Aztán megértettük, hogy ez az asszisztensnő utoljára csütörtökön volt szolgálatban... Tehát újra kómába kerültél. Néztelek, szorongattam a kezed, ameddig ki nem tettek a teremből.

Hétfő: A doktornő papot emlegetett. Félötkor gombatokányt főztem. Egy könnycsepp volt a bal szemed sarkában.

Tovább minden a szokásos módon történt.

Drága smaragdszemű nagyanyám, most mondjam azt, hogy örökké élni fogsz a szívemben? Nem, Neked tágasabb tér kell. De biztos, hogy ott vagy minden almalevesemben, minden tippadt pogácsámban, aminek a titkát nem lestem el Tőled, minden elfuserált kézimunkámban, a mondókákban, amiket Te tanítottál – és hát igen, végül is minden szavamban, mert Tőled tanultam beszélni, Mami!

Azt mondom ezért Nektek, szerencséseknek, kiket nem ért még el az elnagyanyátlanodás, hogy vigyázzatok a nagymamákra. Vakarjátok meg a hátát, ha már nem éri el, csutakoljátok levendulás habokkal. Nem, ne legyintsetek kuncogva, amikor a magas vérsüllyedéséről beszél. Ne engedjétek, hogy helyettetek a szappanoperák hőseit várja teára. Adjatok neki gyerekzsivajt, dédunokákat. A nagymama hervadt virág. A szagától orrotokat ne fintorgassátok. Majd hiába keresitek azt a pici szagot régi pongyolákba temetve arcotokat. Hiába ölelgetitek a bundát, az már soha nem emeli fel az ujját, hogy megsimogassa az unokafejet. És végül, ha a nagymama menni akar, hát engedjétek el... de mindig adjatok neki elég okot az ittmaradásra!