Osztálytalálkozó

Ballagások és osztálytalálkozók hónapja volt a június: én iskolám, köszönöm most néked, és ballag már, és a búcsúzónak minden emlék drága (vajon-e?). A tabló alján a borzasztó távolinak tűnő, sokaknak kissé fenyegetően hangzó: találkozunk tíz év múlva, amiről azt hisszük, elérhetetlenül messze van, aztán persze jól eljön (kétségkívül lassabban, mint a húszéves), és tényleg találkozunk. Legtöbbször feszengve, rituálészerűen, mert találkozni kell, és mert egyébként találkozni tényleg remek. Mindig vannak persze, akik csak magukat fürdetik másokban, de sokan általában kíváncsiak a társakra, azért érkeznek, csak éppen a külső díszletezés, a nyögvenyelős ünnepi magamutogatás teszi sokszor meglehetősen kirakateseménnyé az egészet.

Ki érti azt, hogy erejük és kreativitásuk teljében levő emberek miért csak ugyanolyan sémákra építve próbálnak osztálytalálkozni, mint eleik tették – megvalósításokat sorolva, fodrászati kontyban, vasalt öltönyben, szalámis, ömlesztett sajtos hidegtálak és mindig ugyanolyan, közhellyé lett zene kíséretében? Holott generációjukat egyáltalán nem ez jellemezte, és mégis. Valahol meg vagyon az írva, hogyan kell bulizni, így illik, van egy kódex, amihez mindenkinek alkalmazkodnia kell, és punktum? Pedig vélhetőleg a többség ezt nem érzi magáénak. És tizenhat éves kori feketére kontűrözött szemű, hosszú, lógó hajú, szakadt farmeros önmaga röhög, hogy ott vonatozik a Neoton Famíliára és sasszézik Máté Péterre, mint saját édesanyja tette, és külsőleg bulizik ugyan, de nem érzi át igazán, és ő is, akár a vele szemben és a mellette levő, valahogy kívül reked a forgatagon.

Ezeken a találkozókon elvárásszerűen csodás élménnyé szelídül a középiskola, amely sokaknak egykor azért jó néhány megaláztatás, de legalábbis az olykor gyomorideggel tűzdelt, bizonytalan köznapok, a megfelelni próbálás színhelye volt. (Látták az Osztálytalálkozó című svéd filmet? Megrázó mozi.) A középiskola elsősorban azoknak maradéktalanul gyönyörű emlék (ha az), akik akkor valamiért a piramis (tápláléklánc, mondanám ördögien) csúcsán helyezkedtek el, hangadók/menők/szépek/jómódúak/mértékadók/szerencsések/és még ki tudja, mik voltak.

Pedig többen vannak, akik nem voltak azok, az ő iskolaképük talán árnyaltabb, akár temetnek önmagukban, gyakran ki nem mondott revansvételi szándékkal, belső győzelemre éhesen érkeznek, vagy néhányan közülük akár el sem jönnek ezekre a találkozókra. De máig él bennük egy rossz felelet, egy őszinte mondat nyomán felhangzó gúnykacaj; egy egyoldalú szerelem megaláztatásainak emléke, a csók utáni szégyen, amiről kiderült, hogy fogadásból adták; kövérnek hitt ötvenöt kilójuk rejtegetése; nem szabályos családjuk nyomorúságának leplezni próbálása; máshonnan jöttségük miatt, másként gondolkodásuk miatt, igazságtalanul elszenvedett döntések, szavak miatt érzett megsemmisülés. A kamaszkor bizonytalansága persze mindez, amelyet általában nem feloldani próbál, hanem felerősít a középiskola, ha farkastörvényű, ha hordaszellemű, ha elnyomó, ha tekintélyelvű, önmaguk fontosságának tudatában a folyosókon tovasiető mosolytalan tanárokkal, katedrán koppanó naplókkal, amelynek hangját a pedagógusarcon olykor a hatalom, a kínzás kéjének elfojtott izgalmú vigyora kíséri.

Ha egy kicsit megkaparnánk a felszínt e találkozókon, furcsa és nagyon emberi dolgokkal szembesülhetnénk, azt hiszem, és talán ezek a beszélgetések lehetnének az újra és másként egymásra találások építőkövei. De közben legtöbbször mindenkire átragad a ki-mit-ért-el-az-életben őrülete, elvész a találkozás lényege a hány gyerek, hány autó, milyen munka Bermuda-háromszögében, mintha mindez kilóra lemérhető lenne, mintha mindezt, mint holmi véres kardot, diadalittasan fel kellene mutatni. Az információ persze fontos lehet, de ugyanolyan érdekes az is, ami mögötte van. Hisz lekerülhetnének az évtizedes, megkopott címkék a homlokokról, amelyekről akár az is kiderülhetne, hogy ráncosodnak ugyan, de nagyszerű koponyákhoz tartoznak, emberekhez, akik többé-kevésbé ugyanolyan esendők, mint mi.