Ő már csak a férjével

Férjhez ment ő, bizony, a férjét szereti nagyon, a férje is nagyon szereti őt, igen, ők tényleg szeretik egymást. Nagyon. Azelőtt is szerették egymást persze (nagyon), de akkor ő még nem volt férjnél. Így akkor még egyedül is. Fel tudott kelni és le tudott feküdni, például. És egyebet is. Ezt-azt. Olykor. Egy kicsit. Akkor még saját barátokkal is, akkor még néha romantikus drámákra is a moziban. Akkor még néha buliba is, hű, ez rettenet, hajnalig tartóan, rock’n’roll-őrülten visongva, arcba ragadt hajjal, alkoholok közepett. Akkor még könyveket is. Akkor még csúnya szavakat is. Akkor még politikailag is önjáróan, bár kiforratlanul. Marhaságokat mondván és azokon jókat derülvén. Akkor még idegenek fele is nyitván. Akkor még vasárnap délig kócosan paplanok között, ebédre zsíros kenyerekkel.

De most már. A tegnap óta, a múlt hét óta, a múlt év óta vagy régóta: férjnél van. Megtörtént vele, aminek mindenkivel meg kell történnie, ha eljön az idő, hogy lobogott a menyasszonyi fátyol, alatta kövülten állt a hajnali konty, és alantabb ott rejtőzködött a kék harisnyakötő. (Nyilván örömükben) sírtak a nagynénik, aztán jöttek a puszik kozmetikumillat-kavalkáddal, kétszázötven fő, szorozva kétszer két puszival, mert templom után és ajándékadáskor, ugye. Így, valamint menyasszonyi táncosan, pezsgőspohártörősen ment férjhez, csokra rózsái passzoltak a terem díszítéséhez. Tehát szép volt. Vőlegény is volt, valahol, időnként feltűnt. De főként ő ment férjhez. Aztán elment nászútra is, repülő, tenger, négycsillag, ezer fotó gyorsnézetben az okostévén. Vele volt a férje is.

És azóta ő már csak a férjével: mindenhová, mindenképp, mindenkor. Mert van neki férje. Mert most már így illik. A férjének is így illik. Így illenek ők össze. Azóta egyszerre kelnek és egyszerre fekszenek, eltérő időpontokban nem lehet már. Azóta együtt érkeznek és együtt indulnak haza. Azóta nem mozdulnak ki egyedül. Azóta a moziban sci-fi és fantasy. A könyv az csak szakács, a beszéd kifinomult. Személyes névmás sok van benne, bár kissé egyhangú: mi. Mi nem szeretjük a salátalevest, mi hófehér IKEA-konyhát szeretnénk sok svédacéllal, és Volkswagent, mert a német technika. Mi tudjuk, mit hogy kell tenni, enni, venni és gondolni. Felnőttünk immár.

Igen, ő már csak a férjével: tesz, esz, vesz, és ó, vele együtt gondolja ugyanazt. Együtt terítenek, és együtt szerelnek, azt mondja. Együtt nézik a Travel Channelt és a Forma 1–et. Tizenegykor leoltják a tévét. Azt főzi, amit a férje mamája, anyuka. Kicsit nyit az olivaolajak és bazsalikomok fele, de csak óvatosan. Most már együtt járnak szavazni. Most már barátai főként azok, akiknek a szombat esti bulik helyett (már úgyis olyan unalmasak lettek) meg lehet mutatni az új konyhát benne a bazsalikomokkal, és az új autót. Most már batyus bálokban illendően táncolván úgy évente kétszer, plusz adósságtörlesztő lagzikban lejtvén, csöndes sasszék között. Most már szédül a pohár pezsgőtől. Most már nem hallgat zenét. Vasárnap reggel is beveti az ágyat, aztán leves, rántott csirke, ahogy illik, esetleg anyuka.

Bizony, már csak a férjével: a szüleihez is csak vele. Mert hogy néz az ki, hogy egyedül. Még azt hiszik a szomszédok, romlik a házasság, gyengül a kapcsolat, pedig milyen szépen élnek. Az új kocsival jönnek, hazafele ő vezet. Persze kicsit nehéz így, a családban mármint, valami olyan idegen, olyan ünnepélyes. Apuka nem viccelődik vele, a vejével próbál, nevetgélnek, néha nagyokat hallgatnak. Apuka olyan más, olyan visszafogott. Anyuka is másképp beszél, másképp főz, egész nap a konyhában rostokolnak ők ketten. A testvére alig jár haza, ha ők is. Nincs többé saját szoba, elvonulás, hosszú beszélgetések. Nem is társasoznak már, még a közös kirándulások is másak lettek. Hiába, ilyen ez: asszony lett a lányból. Ő már csak a férjével. Két kézzel.