Nagy utazás

Én a szerelemről akartam írni, de anyám azt mondja, hogy a világ egyre rondább. Visszakézből ellenkezem, mert hát mindenben a szépet kell keresni. Azt, hogy valami nagyon rothadt, szinte magamnak sem merem bevallani. Pedig olykor az, és nem a virága, levele, mégcsak nem is a termése, hanem a töve, a gyökerek felé. Legutóbb a romlás bűze pici lányunk keresztelőjén csapott meg. Anyja, apja római katolikus, így aztán Emmánkat is a katolikus egyház ölelte kebelére éppen Húsvét vasárnapján.

Iskolás koromban nagyon szerettem templomba járni. Pont, mint most a turkálóba. Ezért nem az Isten házából áradó ájtatos légkör volt a felelős, inkább a cakkos szájú hittantanár-kispap, aki olyan édesen csücsörített, mikor azt mondta: bűn. Máig betéve tudom a liturgia szövegét, ezért döbbentem meg a következőn. Amikor a pap a misében eljut ahhoz a részhez, ahol a bor átlényegül Jézus vérévé, a következőket szokta mondani: „ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára”. Na, a mi papunk ehelyett ezt mondta a húsvéti misén, hogy „ez a vér értetek és sokakért kiontatik”.

Elsötétült előttem a (ke)hely. Mégis mi folyik itt? Agymosás fényes nappal? Ha sokakért igen, akkor kikért nem? És egyáltalán mióta lett Jézus személyválogató? Csak procisoknak jár alapból a bűnbocsánat? Kik lettek kegyvesztettek? A lelki szegények? A liberálisok, az über allosok? A melegek? A hidegek? Kalányos Rambóék? Vagy a koncsitavursztok?

Egy hete pedig olyasmi történt, ami szintén anyámat igazolja. Városunknak lett egy szökőkútja. Sok kőkockából spriccel a víz. A nagy melegben bárki aláállhat, felfrissülhet. Gyermekeim egyszerűen imádják. „Ma is legyen utazás!” – unszol nagylányom. Bambán nézhetek rá, mert magyarázni kezdi. „Tudod, olyan vizes utazás...” Ja, szökők utazás! Persze.

Elsétálunk a szökőkútig, ahol féltucat roma kiskamasz paskolja a vizet. Visonganak, taszigálják egymást, de azért figyelnek a gyermekeimre. Samuék meg nyugodtan pancsolnak közöttük. A szökőkút körül szülők állnak. Egy szőke anyuka többször a duhajkodókra szól, egy zöldpólós férfi, aki kislányát sétáltatja pórázon, durván rájuk is kiált, hogy ne fröcsköljenek. Persze hiába. Akkor a zöldpólós odalép a szökőkút alá, hogy az egyik fiút elcsípje, amire az rátenyerel a vízsugárra és lespriccolja a férfit. A férfi felbőszül, kergetni kezdi, a fiú menekül előle. A fiú a szökőkút sarkánál elvágódik, a férfi utoléri és elkezdi rugdosni. Visítva felállok: – Hogy merészeli! Azonnal hagyja békén! A sajátját nevelje! – ilyeneket sipítozok. Biztosan elrettentem 162 centimmel, mert bénultan néz. Vagy inkább a reszkető, könnybelábadt elszántságomtól hőköl vissza? A férfi eloldalog. Még mindig magamon kívül vagyok dühömben. A pasas egyre csak azt hajtogatja: maga ezzel ne törődjön, nem a maga dolga! A szőke anyuka is állást foglal, a többi szülő némán helyesel: a purdé megérdemelte a rugdosást, meg volt neki mondva...

Fáj, fájdogál, hogy a körülöttem levők másként látják, de nem hallgatok:

– Igenis közöm van hozzá! Nem mintha túltengne bennem a terézanyás-hajlam, de nem akarom, hogy a gyermekeim ilyet lássanak. Ha pedig a szemük előtt bántják a kisebb, gyengébb, fekvő embert, bármilyen színű is az illető, lássák és tanulják meg, hogy az nem jó. Nem lehet szó, tett és visítás nélkül végignézni. A legnagyobb félelmem nem az, hogy gyermekeim szegények lesznek, hanem az, hogy érzelmileg zombikká válnak. De ezért még tehetek, tehetünk. Ne hagyjuk, hogy az együttérzés kivesszen fajtánkból!

Sárának lett igaza. Utazás volt ez a javából. Utazás az emberi természet rideg, részvétlen ötórás hírekkel informált bugyrába.

Két dolgot azonban már sejtek. Az egyik az, hogy a zöldpólós kiket hagyna ki a megváltástörténetből, a másik meg az, hogy hiába vannak azonos korú gyermekeink, hasonló problémáink, a szőke anyukával soha nem leszünk barátnők.