Mécsesek

Idén három mécsest gyújtok. Tati nevű nagyapámért égjen az első, aki tizennégy éve halt meg másodjára. Először 32 évesen taglózta le az agyvérzés. Groteszk az a fénykép, ami a kórházban készült, nagyapám halva, lehunyt szemmel, az ágy két oldalán két nővérke százdolláros mosolyba meredten. Aztán nagyapám meggondolta magát. Sajnos ezt a pillanatot nem örökítették meg. Élt még negyven évet, igaz, hogy a jobb oldala lebénult és élete végéig minden férfit Jenőnek és minden nőt Iduskának szólított, mégis hatott, alkotott, gyarapított és megverte a sakkozógépet. A végén már ismerősként üdvözölte az agyvérzést.

Erzsike nagymama emlékére sercintem a második gyufát. Őt sem ismertem. Gyermeki önzőséggel napoltam el találkozásainkat, unokai zsarnoksággal követeltem rajta ajándékot és diótortát. Ő azért halt meg tíz éve, mert nem akart élni...

Idén elvesztettük utolsó nagytatánkat, Izsák tatát. Nagy bohém volt, imádott mesélni. Kár, hogy mire ezt értékeltem volna apránként elfelejtette azéletét. Az még csak hagyján, de a végén a tánclépések sem jutottak eszébe. Igen, a termodinamika második alaptétele nélkül még érdemes lett volna élni, de a legényes nélkül semmiképpen...

Nézem ezt a halom mécsest, mi legyen vele? Gyújtok még néhányat, ha kedves halottam nincs is több. Akár azért is gyújthatnék gyertyát, hogy a második gyermeket is „intézményesítettük.” Óvodás madárkám úgy kiborul estére, hogy örülök, amikor lefekszünk. Meggyújtok még egyet, mert idén egyszer kezet emeltem (ejtettem) a lányomra.

Aztán ott ez a harminchárom év, amit összekuporgattam. Túléltem József Attilát, Jézust, mostmár Matuzsálem következik? Igen, megérkeztek az első ősz hajszálak is. Hiába mondta férjem, hogy ő minden reggel gondosan kigyomlálja nekem, azért mégis bántanak. Gyűjtöm őket, kis urnaszerű edénybe zárom. Memento mori. Utána melegebben ölelek, nagyobb étvággyal olvasok, finomabbat főzök.

Mécsest gyújtok nosztalgiából is, mert az olyan, mint a gyász. Csak akkor gyászolunk, ha elfogadjuk, hogy visszafordíthatatlanul elvesztettünk valakit, csak akkor nosztalgiázunk, ha belátjuk, hogy a múlt le van szögezve. Már sohasem leszünk balerina vagy agysebész, nem minket küldenek sokasodni a Marsra, és nem ajz fel a One Direction fiúbanda dobosának szemöldöke. Ahogy egy ismerősöm figyelmeztetett: te is közeledsz a negyvenhez. Nyeltem, s közöltem, hogy hát éppen nem távolodom...

Megtanultam három új kifejezést is, amit nem akartam, ezekért is jár legalább egy mécses: Inkontinencia, Iszlám Állam, Kancsendzönga.

Látom, hogy a férjem is gyufát hoz. Saját három kedves halottjának lángot gyújt. De gyújtja a mécseseket egyre-másra, csak akkor nyugszik le, amikor az egész asztalt beborítja a sok kis lángnyelv. Megfogom a kezét, amire elejti a gyufát. Rámnéz, elmosolyodik.

Mostalgiázunk.