Légy a legjobb, vagy találj ki ennél jobbat!

A legjobbnak lenni kényszerűsége a teljesítmény sok területén jelen van. Az iskolában legjobb matekos, fizikus, irodalmár vagy éppen sportoló diákot figyeljük, és hozzá keressük a legjobb matektanárt, irodalomtanárt és sporttanárt. Ha egészségünkről van szó, a vakbelünk műtétjét csak az egyetemi professzorra bíznánk. Díjazzuk a legjobb kutatót, a legjobb zenészt, a legjobb művészt. A munkahelyen a legjobb munkaerőt. Azt, aki önállóan dolgozik, és nem jelez rendszerhibát. Jó főnök az, akinek csapatában nincsenek problémák. Mennyi esélyünk van a legjobbá válni? Valljuk be, nagyon kevés.
Vajon honnan jön a belső késztetés a legjobbra? A válasz egyszerű: a kockázatot próbáljuk elkerülni. Ha legjobbak vagyunk, akkor nem érhet kritika. Ha a legjobbat választottam, érhet-e szemrehányás döntésemben? Megtévesztő és csalóka ideál ez. Néha sikerülhet, vagy inkább csak egyeseknek jön be. Az is egy ideig.

A vágyálomnak komoly ára van

Ha igaz, hogy belső nyugtalanságunk hajt minket a nagyobb teljesítményre, akkor a társadalmi nyomás egyenesen hajszol. Vállalj még egy feladatot, délutáni munkát, szerezz még egy diplomát, és keress több pénzt! Ha ez nem sikerül felfele, lefele haladni is jó: a technikus délután lehet futár, a tanár szabadidejében tartson felkészítőt, a szakmunkás reggel hordjon újságot, vagy vállaljon két órára irodatakarítást.

Nincs arra recept, hogy ki mennyi munkát vállalhat, de amikor a józan ész is tiltakozik a túlterheltség ellen, akkor érdemes elgondolkodni, meddig lehet a húrt feszíteni. A társadalom ugyanis ezt támogatja. És a csali működik, mert a fogyasztói társadalomban mindig mindenki többet akar.

Próbálj pótolhatatlan lenni

Nem kell feltétlenül a legjobbnak lenni ahhoz, hogy versenyképesek legyünk. A sikerhez elég, hogy következetesen értéket teremtsünk. Olyant cselekedjünk, ami jobbá teszi a világot. Nem nagy dolog ez, alapvetően a legtöbb munka ilyen. Viszont a munka értéke piacfüggő. Egyre gyakrabban vesszük észre, hogy arra a munkára, ami értéket teremt, nincs vagy alig van kereslet. És a fizetség gyenge. Ezzel szembesültek a kilencvenes években a bányavidékek és a bányavárosok lakói. Akikről korábban azt állították, hogy az ország iparának és jólétének alapjai, hirtelen azzal szembesültek, munkájukra nincs szükség. Nem lehetett könnyű szembenézni ezzel. Lehet, nagyszerű órajavító vagyok, de manapság kevesebb órajavítónak jut munka. Az orosz nyelvtudásról is azt ígérték a kétezres években, hogy kincs lesz, de a jóslat nem vált be.

De hogyan alapozhatja valaki a jövőjét ilyen tervre, amikor a világ folyamatos változásban van? A válasz erre az ipari értelemben vett újítás. Ez alapjaiban más, mint amit képzéseken és iskolákban tanítanak. A kreativitás válasz kell hogy legyen egy létező és komoly problémára. Ez adhat számára piaci előnyt. Az ipari jellegű újítás valódi igényeket elégít ki és nem öncélú. A hasznos kreativitásra sokkal inkább képes olyan valaki, akinek szakmai ismeretei és tapasztalata van az adott szakterületen. Ötletei mindenkinek lehetnek, de abból értékesíthető újítást létrehozni – ami kiállja a piac próbáját – csak kitartó munkával lehet.

Amikor mindenki nyertes lehet

A versenyszellemet hagyjuk meg ott, ahol annak értelme van. Akkor kelhetek versenyre, ha annak élvezni tudom az izgalmát, amely lendületet adhat teljesítményem fokozására. Ilyen formán a versenyben való részvételem a versenyen túl is előre visz saját utamon. Ha viszont a verseny válik céllá, akkor stresszes élet lesz az osztályrészem, amelyben egy győztes van, és a többi szereplő rendszerint vesztes. Amikor sikereinket tervezzük, gondoljunk arra, hogy ez mennyire érhető el versenymodellel? Vajon a folyamatos fejlődés és fejlesztés nem kecsegtet-e a sokkal nagyobb siker lehetőségével? Az önfejlődés modelljében ténylegesen mindenki nyertes lehet.

A szerző pszichológus és pszichoterapeuta