Könnytári belépő

Közeleg a születés hete meg az anyák napja, legyünk hát magunkhoz kicsit őszinték. Valljuk be, tetszik vagy sem, az anyaság könnyekkel jár. Sőt, ha lenne valahol egy anyakönnyvezető, az anyakönnyi kivonat sok száz vagy inkább sok ezer oldalt tenne ki.

Léteznek örömkönnyek, tűröm-könynyek, mindjárt összetöröm-könnyek. De kezdjük az elején. Hányszor pityeredtünk már el a fürdőszobai csempehideg magányában – csak egy vonal van, ehehegy. Akkor hogyne könnyeznénk a két vonalka láttán. Aztán az első ritmus, amint felhangzik az ekográfon. Kicsink szíve. Ugye, nem cserélnénk el egy élő Metallica-koncert dobszólójára! Aztán egyszercsak ott van Ő, a hasunkon hever, csodákkal teli szemmel vizsgál. Könnyeinkkel le tudnánk mosni róla a magzatmázat, de még a kórházi folyosó felmosására is futná... Aztán szopni kezd, vagy épp hogy finnyásan elfordul, mi meg bőgünk örömünkben vagy tehetetlenségünkben. Megsiratjuk az első fogat, az első kanál krumplipürét, amit egyedül lapátol szájába és környékére. Az első szavakra sem marad szem szárazon. Aztán mikor először megy óvodába, és rádöbbenünk, gyermekünk fél órán át is képes sírni. A legkevesebb, hogy vele sírunk. Nemde? Aztán gyermekünket megveri a szomszéd Bélus – sírás, gyermekünk másnap elagyabugyálja a szomszéd Bélust – büszke sírás. Na meg ott vannak a gyermekbetegségek, például a himlő. Lánykád kaparja az arcát, s a bőre már soha nem lesz makulátlan... te is kapartad annak idején, s nem értetted anyád torokszorító tehetetlenségét. Na, majdcsak elkel valahogy így is. Aztán a láz is megjelenik... az igazi negyvenésfokos, amikor az anyakönnyek sercegnek a gyerek bőrén.

Vannak aztán a wowkönnyek. Csak nézed a szőkét, a barnát meg a csodaszépet, s hirtelen fejbekólint a csoda, hogy hiszen ez a te szőkéd, barnád, csodaszéped, ajándékba kaptad őket... ha ilyenkor még életed párjával is szerelmetesen összenézel, hát az már szinte giccses.

Suttogva megemlítem azokat az estéket, amikor békétlenül fekszünk, nyom a párna, szorít a takaró, horkol a férj. Ilyenkor kicsordulnak a Hufnáger-könnyek. Hogy mi lett volna, ha annak idején nem Mézgagézánkat választjuk, hanem elcsábulunk, és a bókos-csókos Huffnágerpistivel sasszézunk nevetve balra el mondjuk a messze, messze nagyon massachusettsi naplementében. A mostani életünkből bezzeg kiveszett a messze... csak a csúz maradt (meg a nesze). Mézgagézánk már nem keres minden napra más becenevet, hanem anyának szólít, ami szerinte szeretetből fakad, szerintünk meg lustaságból, és egyáltalán nem bókol, csak akkor, ha valami konkrét célja van ezzel. Hja, maró könnyek ezek. Csak egy dolog működik ilyenkor, elképzelni a hánykolódó-bőgő Huffnágernét, amint éppen Gézánk nevét leheli.

Aztán vannak a pavlovi anyakönnyek. Egy anya biztosan sírva fakad a következő esetekben: a gyerekek az óvodában énekelnek, és a sok haja-haja közül kihallja pujájának gyémánttiszta hangját, vagy amikor a méhének gyümölcse gatyatépkedve motyog valamit a színpadon egyedül. Amennyiben a szövegben ilyenkor az édesanyám szó és valamilyen virág neve szerepelnek egymás mellett, a hatás frenetikus. Egy kisebb afrikai ország éves vízszükségletét fedezné az ott elpatakoztatott könnymennyiség.

Erre a reflexre egyébként rá is játszanak a kereskedők. Pénzért megkaphatod a gyermeked fényképét, mellette egy édesanyázós szöveggel. Tudtuk, hogy készítenek róluk képet, s már vártuk a márciusnyolci ajándékot. Megérkezett. Elővettem a papírzsebkendőmet. Itt sírás lesz mindjárt. Tényleg lett. A röhögéstől. Ugyanis gyönyörű gyermekeim képe mellé a következő négy sor volt biggyesztve: „ Tavaszodik, virág nyílik,/Hóvirág és tulipán./S a füledbe súgom azt,/Hogy nagyon, nagyon szeretlek!”