Játékrontók

Mostanában mindig ugyanaz a forgatókönyv a gyerekszobában. Játszanak egy darabig békésen, aztán Samu lecsap, mire Sári visítani kezdi, hogy nem játszom veled. Ettől a fiam teljesen kiborul, hogyhogy nem játszol. Nem érti, panaszra jön, de a húga megmakacsolja magát. És ugyanúgy tolul bennem a düh a hercehurcától minden alkalommal. Ez az, amit furcsállok, meg azt is, hogy mindig Sárit szidom, szapulom ilyenkor. Ők már régen túltették magukat az eseten, de én még mindig nevelési célzattal támasztom az ajtófélfát. Miért lovalom ennyire bele magam? Az ő ügyük, miért nem bízom rájuk?

Mivel számomra az önreflexió több, mint nehezen szótagolható kifejezés, addig kapirgálok a múlt szemétdombján, míg szinte fejbe kólint az emlék. Vasárnap van, a húsleves páráján keresztül a rádiókabaré foszlányai szűrődnek a szobába. Testvéremmel elmélyülten játszunk a Barbie-babákkal. Igaz, az enyém kissé őszül, a húgoménak meg kacska a lába, de így is gyönyörűek. Akár a tévében. Húgom egyszer csak jelentőségteljesen rám pillant:

– Mondjuk, hogy az én Barbie-m meghalt.

– Neeem, az nem lehet! – tiltakozik játékból kicibált énem.

– De, meghalt. Mondjuk leesett a tetőről… – fűzi tovább a gondolatot.

– De ne haljon meg naaaa, éppen bálba készültek, egész nap sütöttek-főztek – érvelek egyre kétségbeesettebben.

– Az jó lesz a temetésre – tromfol le egyszerűen. Nagy temetést szervezünk. Eljön minden baba. Lesz kalács, pálinka… és sírás – teszi hozzá, és kajánságnak nyoma sincs a hangjában.

S míg én a könnyeimmel küszködve feladom az ellenállást, ő már javában szervezkedik is. Nem ismeri az egész ceremóniát, így eleve a koporsóba tétellel kezdjük. Merthogy kerül koporsó is egykettőre. Sebtiben előrángatunk egy régi, fekete műanyag tolltartót. Cipzáros. Belegyömöszöljük a lemeztelenített babát. Tényleg halottnak látszik. A lába nem fér bele. Felsérti a cipzár. Megkarcolódik a karcsú bokája. Szegény Barbie! Szörnyű az a kilógó viaszsárga láb. Mintha elnyelte volna valamiféle tolltartószörny. Most emészti.

Az elföldeléssel azonban gondban vagyunk. A harmadik emeleten nehéz temetést rendezni. Vacillálunk kicsit azon, hogy nem kellene-e mondjuk a fikusz tövébe temetni, de a végén elvetjük. Mármint az ötletet. A legsötétebb és a legcsendesebb hely a szobában a szekrény. Odatesszük, beássuk a ruhák alá. Ott majd nem háborgatja senki. Nyugodjék békében!

De ezzel még nincs vége a történetnek. Egy hét múlva barbizhatnékom támadt. Mondom a húgomnak, hogy nosza rajta, elő azzal a babával. Ő megrökönyödve, szinte sértetten pillantott rám.

– De hiszen pont egy hete halt meg. Nem támad fel. Nem játszhatunk vele.

Következetes maradt a játszmájához, s a baba néhány év múlva együtt vándorolt le a többi kinőtt játékunkkal a pincének becézett lomtárba.

Bemegyek a gyerekekhez. Na, mit játszunk? – kérdem pajkos-hangosan. Magamban pedig bocsánatot kérek tőlük, és azon töprengek, vajon még hány plasztikkísértettel kell szembesülnöm ahhoz, hogy ne bántsam fölöslegesen a körülöttem élőket.