Illúzió

Tudjuk: előbb a munka, aztán a pihenés. Előbb a feladat, aztán a fotel, a kanapé, az ágy, a párna (enyém, tied, mienk), no, meg a pihegés. Vagy akármi más, szigorúan kötelesség után: sport, kultúra, kirándulás. Pár óra vakáció. Lustáknak sok televízió. Lelkeseknek köztéri manifesztáció. Örökifjaknak mániákus akklimatizáció. (És főként ó, ió, zió: illúzió.)

De ne siessünk annyira előre. Mondják, a tettek mezejére lépni kell előbb, van ott hely elég, fene nagynak tűnik. (A tettek mezeje nem holmi kis virágos rét.) Mert előbb cselekedni kell, dolgosan, szépen. Nem halasztva semmit a munka- és feladatvégzésben. A hangsúly a végzésen van. A befejezésen. A teljesítésen. A tennivalók lezárásán. A bolt bezárásán. A számlák befizetésén. A padló feltörlésén, a mosott edény elrakásán. A száraz ruha beszedésén, összehajtogatásán. A nedves kiterítésén (zoknit csakis zokni mellé, meghúzgálva). Ja, előtte a terasz feltakarításán. A kert felásásán. A disznó levágásán. Bár belátom, utóbbi kettő csak néha van. (Bár olyankor nagyon.)

Nézzük inkább, mi gyakoribb. Csak még a kiömlöttet kell feltörölni, a feltöröltet kiönteni. És akkor aztán tényleg kész. Csak még egy copfot kell befonni, és egyetlen befontat kibontani. Akkor meglesz minden. Csak még egy kesztyűt megkeresni. Egy cipőt megkötni. A menüt megtervezni, a hozzávalókat megvenni. A csirkecombokat beirdalni. A sütési időt felvigyázni. A bélyegzőt rányomni. A gyököket megvonni. A szelni-valókat elvágni. A darabokat összerakni. A keveset felszaporítani, a sokat szelektálni. Igen, már csak a leszakadtakat kell felvarrni, a felvarrtakat lebontani, és akkor jöhet, jöhet a lényeg.

Akkor! Bizony (szól a fáma)! Akkor kevesebb lesz a tennivaló, és kezdődhet „az élet”. Elfogynak a számlastószok, elkopnak a ruhahalmok. Nem lesz mosatlan edény, betömni való fog, kivinni való szemét. Megszerelni való csaptelep. Nem lesz pecsét a blúz elején, se szó a ház elején. (A háta mögött azért még leend.)

Hogy lehet ez vajon? Befejezhető? Elvégezhető? Kipipálható? A kipipált fenntartható? Meddig tiszta a felmosott padló, meddig tart a felvarrt gomb, a frissen sült hús? Meddig van még mosott edény, és meddig hír az imént megírt? Meddig befizetettek a számlák, és meddig megoldott a házi feladat?

Úgy van, mint a reklámokban? Előtte zsíros, lenőtt hajjal, utána pedig bodoran és üdeszőkén? Tényleg van előtte és van utána? (Ködelőtte, ködutána?) A tennivalót felváltja majd maga a megélni való? (Ó, azok a dolgos hétköznapok.) Hiszen a lényeg: a tettek mezején rendszerint egyetlen dologra törekszenek az emberi lények, a tétlenségre. Úgy értem, mezőn túli létre. (Most ne a vadászmezőkre tessenek gondolni, bár a vadászat is tevékenység, kétségkívül.) Az önidőre, a felszabadulásra, a leengedésre. A pihenésre. Az elmélyülésre. A felszín alá tekintésre.

A félbehagyott könyv folytatására. Jó filmek megnézésére. Önfeledt sétálásra. Maratoni távlefutásra. Cirógatásra. Zavartalan muzsikahallgatásra. Koncertjárásra. Szégyentelen elnyúlásra. Nyolc óra alvásra. Elmélyült játszásra. Nagy beszélgetésre. Odafigyelésre. Vízbe merülésre, felhőszemlélésre. (Ahogy ezt elnézem, a multitasking tényleg halni fog.)

De közben mindig akad még egy megmosni, átvenni, kitenni, felvágni, letudni való.

Nehéz ügy, hisz nem mondja senki: a mosatlan edény és a sületlen csirkecomb, a feltörölni váró padló és a befonatlan copf, a hajnali óracsöngés és a megvonatlan gyök, a befizetetlen számla és a csöpögő csap nem más, mint a nagybetűs, maga. Nem letudható. Csupán abbahagyható. Időszakosan cirógatásra, elmélyülésre, játszásra, önidőre váltható. Minden más csak ó, ió, zió: illúzió.