
2014. május 09., 22:032014. május 09., 22:03
A kérdésekről írnék most. A kellekről. Az elvárásokról. A sok sürgetésről, számonkérésről, szigorúan jóindulatú, de kéretlen tanácsról, ami úton-útfélen felhangzik mifelénk az ajkakon, s ami miatt olykor (gyakran) talán még bizonytalanabbá lesz az élet- és itthonérzésünk. (Minthogy a szerző női szerző, e szempontból fogalmazza meg a kérdéseket, de a felvetések persze nemek szerint átalakíthatók.)
Van-e barátod? – kezdődik a felnőttkor küszöbén, és elindul a lavina. Komoly-e a dolog? – firtatják valamivel később, aztán, ha komoly, a mikor házasodtok már össze következik: többször szinglilétben korosodó nagynéniktől, házasságukban házasságellenesen élő, agresszív nagybácsiktól és kihűlt tűzhely mellett, kihűlt ágyban forgolódó egyéb rokonoktól és ismerősöktől. És persze nemcsak. A gyereket már az esküvői bulin hangosbemondón követelik az egybegyűltek, valahol a Kis kút kerekes kút és a Donáth úti orgonák között félúton, s ettől kezdve bárhol, bárki, bármikor rákérdez a dologra, ha nem ügyelünk, újságírókat is megszégyenítő alapossággal. Igaz, ha ügyelünk, akkor is.
Ha megvan az első gyerek, mindenki tudja, hogy mikor kell jönnie a másodiknak, elindul az össznépi korkülönbség-kalkulátor, a visszaszámlálás meglehetősen szigorú. A gyereknevelés terén pedig már végképp nincs kegyelem, a házmestertől a villanyszerelőig mindenki biztos abban, amiben a szülő nem: például hogy kell a dedre sapka és még egy szvetter (emiatt a gyerekeken minimum két réteggel több ruha van, mint a világ más tájain élő kicsinyeken – télen például a sok védőfelszerelés miatt olyan intenzitással tudnak csak mozogni a srácok odakünn, mint mondjuk egy holdsétán). Amint kilép az utcára az egyre önbizalom-vesztettebb szülő (bár jól működik például a telefonos tanácsadás is), rögtön megtudja, a jó erdélyi gyereknek meddig kell anyatejjel táplálkozni, mikortól kell töltött káposztát enni, hogyan kell köszönni és kérdésekre válaszolni, locsolóverset mondani, játszani, szaladni, románul tudni, fésülködni, boltban vásárolni, cipőt bekötni, gatyát felkötni és lélegezni (nincs-e neki polipja vajon?).
Azt is tudja mindenki, milyen szekrénysor és kanapé kell a nappalinkba, kell-e nekünk mosogatógép (nem kell, ne hülyéskedj, egy perc alatt elmosod azt a kicsit), nagyobb lakás, kiskert, díszhal és fűnyírógép, hogy hová menjünk nyaralni és vásárolni (ne oda), hogy mit lehet enni a borsófőzelékhez (úristen, te nem eszel se kenyeret, se tükörtojást a borsófőzelékhez?), sőt azt is, miképpen gondolkodjunk az élet kis és nagy kérdéseiről.
Mindenki tudja hát, hogy mit kell nekünk tudnunk és akarnunk, éppen ezért mi egyre kevésbé tudjuk, hogy mit tudunk és akarunk. Hogy mire vagyunk, mire lennénk képesek. Sokszor úgy hagyják szabadon lélegezni az embert e gyakran zord vidéken, hogy közben féltéglákat helyeznek a mellkasára. Pedighát eleve itt van nekünk ez a mi kollektív létérzésünk, a kisebbségi, pszichénk (és pszichózisaink) közös kovácsa, amely miatt sokszor plusz gyomorideggel, mindenféle belső és külső kényszerekkel próbálunk lavírozni az amúgy sem oldott hangulatú honi hétköznapokban – ennyi is elég volna nekünk, és mégis. (Közben persze szerencsére szép a táj, mondom biztatólag a nyájas olvasónak, aki, ha az előbbi hosszú mondat végéig eljutott, már bizonyára csüggedten szomorog.) Bárhol felírják nekünk az életreceptet a jó életvezetés önjelölt orvosai, s ha valamiképpen ki akarnánk váltani a vényt, a patika küszöbén derül ki, mégis másként kellene adagolni az összetevőket. Azt hiszem, jóval vidámabban élhetnénk ma errefelé, ha halált megvető bátorsággal szembenéznénk azzal: vannak, akik néha szombaton eszik a húslevest és vasárnap van kedvük a pityókatokányhoz.
Balázs Ferenc (1901–1937), a kiemelkedő unitárius lelkész, költő, író, faluszervező szellemi örökségére összpontosít 2026-ban a Magyar Unitárius Egyház. Kovács István püspök megkeresésünkre Balázs Ferenc szerteágazó tevékenységéről beszélt.
Az Alföldön ügyes kezű mesteremberek is készítették, Erdélyben tamburaként emlegették, Kodály a szegények hangszerének nevezte. Ma virágkorát éli: hungarikum lett, és egyre többen veszik kézbe. Gyermek- és ifjúsági citeratalálkozón jártunk Maros megyében.
A börtönlelkészi szolgálat láthatatlan, mégis létfontosságú terület a lelkipásztori munkában. Szabó-Salánki Tibor református lelkipásztor a szamosújvári és besztercei börtönökben vigaszt, reményt és Isten igéjét viszi a rabok számára.
„Reformátusnak kell maradnunk, a Szentírásra és hitvallásainkra építve” – vallja Kolumbán Vilmos József erdélyi református püspök. Interjúnkban Kolumbán Vilmos József a Református Egyházak Világközössége progresszív teológiai irányáról is beszélt.
Legyen szó képzőművészetről vagy irodalomról, műveiben visszaköszönnek a természettel összhangban élő faluközösségbe kapaszkodó gyökerek, az irányt mutató népi bölcsességek, a sallangok nélküli kifejezések, a deportálást túlélők közösségi traumája.
A rövid ideig tartó hideghullámot követően szerdától ismét enyhe, csapadékban gazdag időjárás várható, a nappali csúcshőmérséklet elérheti a 10 fokot. Melegfronti hatásokra kell számítani.
Kutyaszorítóba kerültek a négypárti bukaresti kormánykoalíciót alkotó politikai alakulatok, köztük is kiemelten az RMDSZ: úgy kell elszámolniuk a felháborodott polgárok előtt a népszerűtlen intézkedésekért, hogy a döntést közösen hozták meg.
Házi készítésű hústermékek és pálinkák versenyét szervezi immár negyedik éve egy lelkes fiatalokból álló csapat a Kolozsvártól mintegy húsz kilométerre fekvő Tordaszentlászlón. A többség számára a rendezvény remek gasztronómiai alkalomnak számít.
A reformáció genfi emlékművétől kőhajításnyira fekvő gyülekezeti házban ma is hangzik a magyar ige. A svájci városban Dániel Levente erdélyi ösztöndíjasként szolgál, amely a magyar diaszpóra számára egyszerre lelki otthon, kulturális kapaszkod&oac
Csütörtök délután nyílt meg az Apáczai 400 című képzőművészeti kiállítás a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum dísztermében. A tárlat Apáczai Csere János sokoldalú szellemi öröksége előtt tiszteleg, kort&am
szóljon hozzá!