Házszenteléskor

Jellegzetes, cammogó járással közeledett az öreg. A rendelő kapujából néztem, vajon hozzám jön-e, mert ha igen, mégsem illene bemennem, bármennyire is fázom. Ahogy közeledett, egyre szélesebben mosolygott. Szája és orra körül a pólyára és a füles sapkára ráfagyott a lehelet. Jó hideg január eleje volt.

Szegény Györi bácsi feje télen-nyáron kendőkbe, sálakba volt pólyálva, s mindezekre még egy nagy füles bőrsapkát is feltett. Az állandó fej és fülfájás miatt kellett ezeket viselnie. Jó ember volt, és kiváló kertész. Egyetlen gondja, hogy az idő kissé eljárt már felette.

– Jó reggelt, doktor úr! Jó hideg van ma reggel. Mit leskődik a kapuba? – mondta köszöntésül.

– Az biztos, ilyenkor még a kutyát se teszik ki a házból. Pista pap bácsit lesem, úgy lehet erre járnak házszentelni – válaszoltam dideregve. – S hát Györi bácsi hova megy ilyen reggeliben?

– Hát én eppe a doktor úrhoz jöttem. Meg kéne nezze a tehenyeim. Úgy látom, egyik készül borjazzani, egy mintha folyathatnék, s egy üszőcske es valamit ürít, mintha arra es rájött vóna.

– Akkor ezek is jó időt választottak éppen vízkeresztkor. Na de Györi bácsi menjen haza, jövök mindjárt, csak szedjem össze a szükségeseket. Addig is egy kicsit húzza le a ganyét, tegyen száraz szalmát a tehenek alá, és takarítsa le a farukat.

Az öreg elbaktatott. Nem lakott messze. Alig három utcányira a Nádika alatt. Én gumicsizmát és ondózó felszerelést vettem magamhoz, vastagon felöltöztem és elindultam. A falu még csendben volt. A kéményekből egyenesen szálltak a füstoszlopok az ég felé. Itt-ott álmosan ugatott egy-egy kutya. Az úton alig lézengett egy-egy ember. Az ünnepek alatt elfogyasztott sok füstölt hús, kolbász, kocsonya, töltött káposzta és a szilvapálinka ilyenkor pihenőre kényszerítette a jónépet.

A kapu nyitva várt rám. A gyümölcsfák és szőlőlugas téli álmukat aludták, csak Ibi néni lesett ki a konyhaajtó függönye mögül. Integetett, hogy menjek hátra az istállóba. Frissen kihányt gané gőzölgött a trágyadombon. Beléptem az istállóba. A gyenge villanyfénynél hirtelen alig láttam valamit.

– Jöjjön, jöjjön doktor úr! Itt vagyok – hallottam meg az istállógőzben a Györi bácsi hangját. Nezze meg, a ganyét kihánytam, a tehenyek farát lemostam, a farkuk végéről levágtam a csimbókot. Jó lesz-e?

Szegény öreg tudta, hogy haragszom, ha a teheneket valaki nem tartja tisztán.

– Jó lesz Györi bácsi. Na mivel kezdjük? Melyik készülődik borjúzni – Aha, látom már annak az öreg tehénnek beszakadt a farka töve. Lehet, még ma meglesz. Nem először borjúzik, nem hiszem, hogy baj lenne vele, de ha kell, szóljon. Ne matassanak bele, s ha nehezen borjúzik, ne húzzák el kötővel. Inkább szóljanak. Itthon vagyok.

– Doktor úr, azt a kettőt kellene megnézni, úgy látom, hogy folyathatnék. Aztán a többit es, jó vóna tuggyam, hogy meg vannak-e állapodva. A naptárba örökké felírom, mikor folyattak, de van, amikor elvétem. Ibivel is örökké vitatkozunk ezen. 78 évesen má felejt az ember.

Valóban mindkét tehén optimális időben volt a megtermékenyítéshez. Előszedtem a termoszból a szaporító anyagot, és nekiláttam a bikáktól elrabolt élvezetnek. Vizsgálat közben éppen nyakig voltam a tehenekben, amikor a kapu felől csengettyű- és énekszót hallottunk.

– Jaj Istenem, megjöttek a házszentelők – mondja Györi bácsi, és már azon mód, csizmásan, ganésan, rossz ruhában kibicegett az istállóból és iparkodott a ház felé. Én csak bámultam utána. Na, most mi lesz?

– Jaj, te Györi! – hallottam még az Ibi néni hangját az ajtórésen, amint az öreg belépett a házba.

Egyedül maradtam. Szerencsére tudtam már, hogy melyik tehénnel mit kezdjek. Melyik az ivarzó, melyik várt még vemhességvizsgára. Amint az egyik tehenet vizsgálom, hallom, hogy Györi bácsi kiált a konyhaajtóból.

– Doktor úr! Jöjjön be, no!

– De Györi bácsi, még nem végeztem! – válaszoltam visszakiabálva.

– Haggya má no, asztán meglesz később!

Mit volt mit tennem, abbahagytam, a kezem lemostam az istállóban a csapnál, a csizmám letörölgettem ahogy tudtam a hóban. Kissé szégyelltem így bemenni a házba, de az öreg noszogatott.

– Jöjjön má no, kihűl a ház, s a tisztelendő úr es siet, mert még sok házat meg kell szenteljen ma. Tuggya, nagy a norma.

Beléptem a konyhába, levettem a sapkámat. Jó meleg volt bent, töltöttkáposzta-illat a levegőben.

– Dícsértessék! – köszöntöttem a papot.

– Mindörökké – fogadta.

– Hát, te doktor! Ilyenkor Isten elleni vétek dolgozni – korholt.

– Azt én is tudom, de a teheneknek nem lehet parancsolni – próbáltam enyhíteni bűneim súlyát, hisz jól ismertem Pista pap bácsit. Igazi jó ember. Sokszor elbeszélgettünk a nagyvilág dolgairól.

Idő közben Ibi néni sürög-forog, tálcát tesz és poharakat, Györi bácsi bort tölt.

– Na, kóstolják meg, itt termett a ház ódalán, én csináltam – büszkélkedett.

– Jaj, Györi bácsi, hát úgy megtöltötte a poharat, hogy fel sem lehet emelni – szabadkozott a pap rámutatva a felőle levő pohárra.

– Várjon tisztelendő úr! Segítek én – arra odahajolt a pohár fölé és szürrrcs, lehörpintett a borból. – Na, most már elveheti – mondta, mintha magától értetődő lenne, hogy ő és a pap egy pohárból isznak. A pap erre egy kissé elsápadt.

– Na de Györi bácsi! Azért ennyire mégsem kell segítenie. Valahogy én is lehörpintettem volna azt a bort.

– Ne féljen tisztelendő úr, nem vagyok én nemi bajos , s a protézisem se esett bele, no! Igya meg nyugodtan!

A ministránsfiúk félrefordultak, és úgy kuncogtak, hogy majd torkukon akadt a diós kalács.

– Na, egészségükre! Az Isten adjon boldog újévet – biztatott újra Györi bácsi.

– A Jó Isten adjon az új évben egészséget, és jó termést minden keresztény család számára – hajtotta fel a bort az egyházatya, majd megtörölte a száját.

– Na, még egyet – töltött volna Györi bácsi, de a pap már lépett is ki az ajtón.

A házszentelés megvolt, mi pedig visszamentünk az istállóba folytatni a munkánkat. A tehenek türelmesen, lassan kérődzve vártak.