Ha tele van

Ismerik azt a mondást, hogy kis gyermek kis baj, nagy gyermek nagy baj? Nekem, személy szerint égnek áll ettől a hajam. Egyrészt értetlenségből háborgok, miért lenne nagyobb baj egy érettségi vizsga, mint mondjuk egy hólyagos himlő. Másrészt meg, mi az, hogy a gyermek nem öröm és hála forrása, hanem baj? Következésképpen mi, anyák mindnyájan bajnokok vagyunk, még ha álmunkban ledér bajadérok is lennénk inkább... Miért válik a gyermekből baj? Azért, mert hagyjuk. Azt hiszem, mindez a hócipőn múlik. Szóval, amikor a bundakarimához közelít a hócipőben a latyakszint, na, akkor kell kilépni. Egy kicsi, lakatlan sziget vagy egy lelakatolt belső szoba, vagy még inkább egy lakatos nagytata, aki a műhelyben elszöszmötöl a gyerekekkel. Csak fél órát maradjunk egyedül, az éppen elég egy Született feleségekre vagy egy elmélyült körömreszelésre, esetleg egy pohár fehér bor kortyolgatására. Végül is mindegy, hogy mivel töltjük, a lényeg, hogy ne a gyermekeinkkel legyünk. Félóra leteltével képesek leszünk újra szeretettel nézni rájuk.

Tudom, hogy a közvélemény összevonja szemöldökét, ha valaki ki meri mondani: elég volt, belefáradtam, a telefonom csengőhangja gyermekkacaj, a pénztárcámból a véreim vigyorognak, párnám alá gumikacsa költött, puha szőnyeg helyett legós talpmasszázs vár, ha nem bőgnek, akkor harsányak, ha meg csendben vannak, hát... jobb nem tudni, mit művelnek. Inkább ricsajozzanak! Nem, nem akarok tűzoltó lenni vagy katona, még kevésbé vadakat terelő juhász... gyűlölök tárgyalásokba bocsátkozni egy nyavalyás cipőhúzásról, érveket felsorakoztatni, hogy miért is egye meg a spenótot. Persze, anya vagyok, de valahol az anya is ember.

Ennél a pontnál a közvélemény már gúnyosan vigyorog, s a micsodaanya, nekedkellett, minekazilyennek feliratú ostort pattogtatja.

A média is csúnyán becsap. Mert szép az, amikor a reklámban anyuka naphosszat tejszeletet dugdos a hűtőbe, s alig várja, hogy csemetéi összekenjék vele a talpig-ablakot, hogy végre citrusillatúra törölgethesse, de arról nem szól a fáma, hogy hol voltak a gyerekek addig, amíg anyuka a méregdrága frizurájához ruhát választott. Mikor volt ideje szőrteleníteni, lereszelni a sarkáról a fölösleget vagy pl. felöltözni, na és mikor sminkelte ki magát röpke másfél óra alatt ilyen természetes hatásúra?

Mégis legtöbbször nem figyeljük rendszeresen a latyakszintet, s egyszer csak tele is van a hócipőnk. Ilyenkor aztán reszkethetünk magunktól. Jönnek az olyan dolgok, ki- és sírva fakadások, amiket rendszerint megbánunk. Gyermekrázás, nemmegmondtam, büntetés, lelki terror... nyolc napon túl gyógyuló sérülések az önbecsülésünkön. Csak magunkra vagyunk hagyatva, ezért – a katasztrófát elkerülendő – jó néhány túlélő praktikát bevetni.

Természetesen azt nem mondhatjuk drágalátos sarjainknak, hogy hagyj békén, húzz el, dolgom van, viszont megtehetjük, hogy egy törlőkendőt lobogtatva diadalittasan rikkantsunk: gyere csak közelebb kicsim, maszatos az arcod! Ha majd egyszer újra akarom olvasni a Háború és békét, szerintem ezzel sikerülni fog. És kár azzal fenyegetőzni, hogy ha leesel az almafáról, úgy elverlek, viszont teljesen rendjén való, ha nyugodtan szólunk: már rotyog a nyaklevesed... Ha meg végképp nincs más menekvés, szökjünk meg és kényeztessük magunkat egy relaxáló pisiléssel.