Szerzetesek eledele

 Néhány évvel ezelőtt megismertem egy buddhista szerzetes lányt. Európai létére Szöulba ment tanulni, pontosabban előbb bebizonyítani, hogy alkalmas a szerzetességre, majd tanulni. Az első próba három évig tartott, és egyáltalán nem volt egyszerű. Csupa olyan feladatot kellett teljesítenie, ami európai aggyal teljesen felfoghatatlan és hiábavaló: hajnali négytől este kilencig kellett seperni az amúgy is makulátlanul tiszta udvart. Ágyuk egy vékony gyékény volt, szállásuk közös, a mellékhelyiségeken nem volt ajtó. Megfosztották a tanoncokat az otthon megszokott kényelemtől, hogy az ego semmiképpen, sehol ne tudjon felülkerekedni. Alázatra tanították, képezték őket, hogy idővel szerény, csak a vallásnak élő szerzetessé váljanak. Ottlétük első felében az ételt is maguknak kellett megszerezniük, koldulással. Aki sikeres volt, az evett, aki nem, annak nem volt meg a betevő falatja. Ilyenkor fakérget, füvet ettek, és folyamatosan éhesek voltak. Persze, idővel, ahogy jobban megismerték a várost, a helyi viszonyokat, már tudták, oda kell menni koldulni, ahol többségében buddhisták laknak, és ellátják őket mindenféle jóval.

Amikor az anyaszerzetesek (minden tanuló mellé kineveznek egyet) úgy ítélték, hogy már megfelel az alapvető követeléseknek, hogy bírni fogja a sokszor igen kemény tanulóéveket, majd szerzetesi létet, akkor kiemelték a szolgasorból, következett az okítás. Néhány addigi feladattól ugyan mentesültek, de következtek újak, amelyek egyáltalán nem voltak könnyebbek.

Ezek közé tartozott a kötelező evés. A kolostor, templom hívei hálájuk jeléül igen gyakran tettek felajánlásokat, ezek többnyire étel formájában érkeztek. A templomban kínosan vigyáztak arra, hogy semmi ne menjen pocsékba, mindent meg kellett enni, hiszen az emberek ezt nekik adták és áldást reméltek cserébe. Amennyiben az étel máshova kerül, úgy a hála már nem az adakozóra száll, ami abban a hitvilágban elképzelhetetlen.

Voltak tehát napok, amikor annyira felgyűlt az étel, hogy ki kellett nevezni embereket, akiknek az volt a feladatuk, hogy megegyék a fölösleges adagot. Akkor is, ha főtt rizsből volt 10 kiló, akkor is, ha éppen 20 tortát kaptak. Legalább olyan nehéz volt elviselni a rettenetes jóllakottságot, mint korábban az éhséget.

Pár évvel később egy jó barátunk Japánba ment, szintén buddhista szerzetesnek. Más világ, külső szemmel nézve picit barátságosabb, bár a kolostor maga ugyanolyan minimalista, de azért mindenkinek van egy vastagabb matraca, és például ennivalóból nem szenvednek hiányt. Koldulni itt is kötelező, de nem a mindennapi falatot kell így megszerezniük, hanem az alázatot tanulják meg ilyenformán. Meg persze hódolnak a buddhizmus évezredes hagyományainak.

A szerzetesek természetesen vegetáriánusok, nagyon sok gyümölcsöt, zöldséget, rizst és szóját, illetve szójakészítményt esznek. A konyhán beosztás szerint dolgoznak, és mindig abból főznek, ami éppen van a kamrában, azaz, amit éppen kaptak a hívektől. A menü ezen belül is roppant változatos, hiszen attól is függ, hogy milyen nemzetiségű a beosztott szakács. Így ismerkednek meg egymás nemzeti ételeivel, illetve azok vega változatával. Egymástól is tanulnak, hogy aztán otthon, barátoknak megmutassák, hogy mit is esznek ők valójában. (Ez valahogy mindig igen fontos kérdés a hazalátogatók irányába. Jól berögzült, hogy ha van mit ennie az embernek, már nem is mehet olyan rosszul a sora. Pedig a szerzetesek tudnának mesélni az ellenkezőjéről.)

A sült tofu igen egyszerű étel, alig néhány hozzávalóval. Azt nem mondom, hogy mindennap ezt kívánjuk, de elég különleges ahhoz, hogy időnként ezzel kínáljuk a vendégeinket. Akkor is, ha éppen nem vegetáriánusok. Köretnek természetesen rizst kell felszolgálni, amit a legegyszerűbben kuktában készíthetünk el: beletesszük a kimért rizst, másfélszer annyi vizet, majd főni tesszük. Amikor a kukta elkezd sisteregni, elzárjuk a gázt, a szelepre rádobunk egy törlőruhát, hogy a gőz ne illanjon el, és várunk 15-20 percet, majd tálalhatjuk is. Japánban só nélkül készítik.

(egigeropaszuly.blogspot.com)

Gyömbéres sült tofu
Hozzávalók (4 személyre): 50 dkg tofu (a keményebb fajtából, nem abból, amelyik morzsolódik, mint a túró), hüvelykujjnyi friss gyömbér, 4-5 ek napraforgóolaj, 3-4 ek szójaszósz, 2-3 ek pirított szezámmagolaj.
Elkészítés: A tofut felvágjuk nagyobb darabokra, és az olajban minden oldalukat pirosra sütjük. (Eltart egy ideig, de ne spóroljunk az idővel!) Ezután meglocsoljuk a szezámmagolajjal, beleszórjuk a vékony csíkokra vágott gyömbért, ráöntjük a szójaszószt, és fedő alatt addig pároljuk, míg elfő a leve. Azonnal tálaljuk.