A viszontlátás és elengedés öröme

Rendszeres időközönként egyszerűen muszáj átnéznem a konyhában lévő könyvespolcokat, különben már rég úrrá lett volna rajtam a káosz. Ilyenkor átnézek mindent: szakácskönyveket, receptes füzeteket, cetliket, kivágott újságcikkeket. És azt, amire nincs szükségem, könyörtelenül kidobom.

Úgy vagyok ezzel is, mint például a ruhákkal, vagy bármilyen más tárggyal a lakásból: amit egy-két éve nem vettem kézbe, arra elméletileg nincs is szükségem, azaz tovább lehet adni. Igen ám, de míg a ruháktól és sok-sok egyéb kisebb-nagyobb vacakságtól valamiért nem tudok megválni, addig a szakácskönyveknél ez könnyebben megy. Talán azért, mert tudom, hogy még bőven marad olyan, amit lekaphatok a polcról, ha valamire kíváncsi vagyok. Meg aztán ott az internet: még a székre sem kell felmászni, hogy elérjem. És amúgy is olyan jó érzés, amikor végre el tudok engedni valami olyat, amire már tényleg nincs szükségem. Úgy érzem magam, mint amikor egy alapos nagytakarítás után csillog-villog a lakás, és így sokkal világosabbnak és nagyobbnak tűnik.

Az ilyen selejtezések-áttekintések arra is jók, hogy felelevenítsek rég látott recepteket, lapozás közben új ötleteim támadjanak, vagy felfedezzek olyan dolgokat, amelyek felett addig valamiért átsiklottam. Alegérdekesebbek mindig a családi receptes füzetek. Sok részlet derül ki a régi háztartásokról, például az, hogy mennyire praktikus és a szó mai értelmében is modern konyhát vezettek a nagyanyáink. S ha ez nem is tudatos választás volt részükről, hanem egyszerűen a körülményekből adódott, akkor is bámulattal tölt el. Persze sokkal szorosabb viszonyt ápoltak a földdel és a természettel, mint mi, az utódok. Mert bár városon éltek, az, hogy éppen mit és miből főztek, a piacon dőlt el. Akinek pedig volt rokona vidéken, annak valamivel kevesebb gondja volt, mert egy kis zöldség, paszuly, hagyma, alma, kolbász, szalonna mindig került a házhoz. Ha igaz az, hogy a nagyanyáink még tudták, hogy mi a jó, és mi kell a testnek, akkor tulajdonképpen mindaz, amit ők ettek-ittak, egészséges. (Tudom, ez így nem igaz, de lelkifurdalás esetén azért lehet mondogatni.)

Nos, az idei rendrakás-takarítás-lomtalanítás közben fedeztem fel az egyik füzetemben azt a tortát, amelyet az egyik kedvenc gasztronómiai magazinomban találtam, de amit már a nagymamám is ismert, sőt, lejegyzésre méltónak talált. Nagyon megörültem neki, hiszen valóban nagyon praktikus recept, gyakorlatilag egyszerre készül el a krém meg a lap, csak ez utóbbit kicsit meg is kell sütni. Ráadásul úgy tartozik a csokoládétorták családjába, hogy nincs benne egy dekányi csokoládé sem, csak jó minőségű, sötét, cukrozatlan kakaó. Ettől nem lesz sem egészségesebb, sem kevésbé hizlaló, de aki valamiért tart a csokoládétól, annak jó alternatíva lehet. Arról nem is beszélve, hogy tapasztalatom szerint kakaó mindig van otthon, míg a csokoládé időnként kifogyhat.

 (egigeropaszuly.blogspot.com)

Csokitorta csoki nélkül

Hozzávalók: 25 dkg vaj, 6 tojás, 20 dkg porcukor, 10 dkg kristálycukor, 5 dkg kakaó, 6 ek víz,1 púpozott ek liszt

Elkészítés: a kristálycukrot összekeverjük a kakaóval és a tojássárgákkal meg a vízzel, és egy vastag aljú lábosban állandóan kevergetve, alacsony lángon besűrítjük, majd hűlni hagyjuk. A vajat habosra keverjük a porcukorral, és óvatosan, kis részletekben belekeverjük a kakaós krémet. A massza egynegyedét külön tálba szedjük, a maradékot hideg helyre tesszük.

A tojásfehérjékből kemény habot verünk, hozzákeverjük a kakaós krémhez, és óvatosan beledolgozzuk a lisztet. Sütőpapírral bélelt, vagy vajazott-lisztezett kapcsos tortaformába öntjük a masszát, és 170 fokra előmelegített sütőben 35–40 perc alatt megsütjük. Az első negyedórában ne nyissuk ki a sütő ajtaját! A kész lapot kihűtjük, majd rákenjük a félretett krémet.