A nagymama kávétortája

Hihetetlenül jól esik viszsza-visszatérni az ilyen és ehhez hasonló receptekhez, hisz emlékek hosszú sorát idézik a nagymama tortái. Események, történetek kerülnek elő a feledés homályából. Születésnapok, karácsonyok, mert ugye ilyen tortát egyszerű vasárnapokkor nem ettünk soha: egy-egy ünnep minden pillanata különleges volt, a gondosan gyűjtögetett ajándékoktól az ételekig.

Ennél csak az érdekesebb, amikor nem a szűk család számára sütjük meg, így nem csak a saját családi történetek kerülnek elő, hanem mindenki másé is. Nem ritkák ilyenkor a párás tekintetek, hiszen a nagymamák közül már csak igen kevés él, és ők is elég idősek ahhoz, hogy ne süssenek például kávétortát. Márpedig olyan család nem nagyon létezik, ahol a kávétorta valaha nem volt nagyon nagy kedvenc.

Aztán mindig elcsodálkozom, hogy mennyire modernek ezek a receptek, mennyire megállják a helyüket a mai napig, azzal együtt, hogy az esetek többségében a cukor mennyiségét drasztikusan csökkenteni kell. Ha igazán a nagymama receptje, akkor általában a tésztában nincs is liszt, az ő idejükben még könnyű, de főleg olcsóbb volt dióhoz, mogyoróhoz, esetleg mandulához jutni, és hát milyen finom, könnyű tortákat lehetett ezekből sütni! A liszt csak később „jött divatba”. Gondolom, az elején mindenki élvezte a finomított liszteket, hogy mennyire szép fehérek lettek az ezekből készült sütemények, aztán egyre kevesebb, drágább és ritkább lett a dió, mogyoró, a családi füzetekbe már csak a lisztes változat került bele, és szép lassan feledésbe merültek a nagymama receptjei.

Mai szemmel nagyon mókásnak tűnnek a receptekhez fűzött megjegyzések is, a kávétortánál például nem győzik elégszer leírni, hogy valódi kávéra van szükség ehhez a tortához, csak abból készítve lesz finom, mindenféle pótkávéval ne is próbálkozzunk.

Bár én nem szerettem a kávétortát, arra világosan emlékszem, hogy nálunk valódi kávészemekkel volt díszítve és azt hittem, ez mindenkinél egységesen elterjedt volt. Aztán kiderült, hogy nem, hiszen akkoriban a kávé nagy kincs volt, ha egyáltalán volt, dekorálásra pedig főleg nem pazarolták. Fogalmam sincs, hogy nagyanyám mégis honnan szedte elő ilyenkor azt az ötven szemet, de amikor kellett, mindig volt neki. Gondolom, ott hátul, a szekrény sarkában tartotta a vaníliáscukor és a mazsola mellett, mint legféltettebb kincseit. A családi aranyaknak sem volt olyan biztos rejtekhelyük.

A nagymama tortáinak további jellegzetessége, hogy csak a legritkább esetben voltak kerekek. Egyrészt nem volt kerek formájuk, másrészt a lisztmentes torták lapját nem lehet egyben megsütni, és kettő-háromba vágni, mert összeesnek kihűléskor. Külön megsütni három lapot meg idő- és tűzigényes lett volna, márpedig a nagymamák mindennek megadták a módját, ha kellett, de alapvetően takarékos asszonyok voltak.

(egigeropaszuly.blogspot.com)

Hozzávalók a lapokhoz: 7 tojásfehérje (nagy tojásokból), 7 ek cukor, 25 dkg darált dió (fontos: ne aprítsuk, hanem daráljuk).

Elkészítés: A tojásfehérjét kemény habbá verjük, fokozatosan hozzáadjuk a cukrot, majd óvatosan belekeverjük a diót. Nagy (kb 27×40 cm), kikent-lisztezett vagy sütőpapírral bélelt tepsiben 200 fokon 20 perc alatt megsütjük. Kihűtjük, majd három egyenlő téglalapra vágjuk.

Hozzávalók a krémhez: 9 tojássárgája, 17 dkg cukor, 0,5 dl kávé (nem instant), 20 dkg puha vaj.

Elkészítés: A tojássárgákat, a cukrot és a kávét egy vastag aljú edénybe öntjük, és habverővel állandóan kevergetve, lassú lángon addig melegítjük, míg sűrű krémet kapunk (5-10 perc). Ha besűrűsödött, hideg vízbe tesszük az edényt, hogy mihamarabb lehűljön, a krém ne kapjon oda, majd megvárjuk, míg szobahőmérsékletű lesz ez is. A vajat habosra keverjük kézi robotgéppel, majd kisebb adagokban belekeverjük a kávés krémet. (Nagyon fontos, hogy nagyjából egyforma hőmérsékletűek legyenek, különben a vaj kicsapódik.) A krémet három részre osztjuk, az egyik részbe kerüljön kicsit több. Megkenjük, és egymásra helyezzük a lapokat, majd a maradék, kicsit több krémmel bevonjuk az egész tortát.