Évzárás

Nemrég találtam egy összecsavart papirost a szekrény alatt. Nagy átrendezés folyik nálunk, már úgy fél éve, ezért egyből a szemetes fele vettem az irányt. De mivel papír, én meg papírfaló vagyok, azért csak belesandítottam. Hátrahőköltem meglepetésemben, mert tizenöt évvel ezelőtti vágyaim listája volt, egy felsorolás, hogy tizenöt év alatt milyen életcélokat kellene teljesítenem... A lap alján rúzsnyom, csók – no comment –, gondolom, pecsét helyett, na meg a vér olyan uncsi, ha saját magával köt az ember szerződést. Nézegetem a tételeket, sok talmi dolog van köztük, pl. sok indiai ruhám meg ékszerem legyen, kis bogárhátúval furikázzak, toinette-hintaszék, Weöres Sándor-összes, vízipipa (!), ilyenek, de van pár érdekes is... gyógynövényismeret, boldog kis család, max. 3 gyermekkel, fehér falú hálószoba..., illetve, amin megakad  a szemem, az a Waldorf-képzés elvégzése és a módszer gyakorlása. Hát erre a vágyamra becsszavamra nem emlékszem, de sikerült kipipálnom ezt a tételt.

Egy évet tanítottam idén Waldorf-osztályban, s mivel úgy néz ki, hogy a fehér falú szobácska előtti tételt túlteljesítettük boldog kis családom fejével, most egy évem lesz arra, hogy az elmúlt évre visszatekintsek. Meg nem is ennyire egyszerű ez, hiszen kisfiam (nagy!) az ősszel iskolába indul. Természetesen Waldorf-osztályba. Hogy mi ebben a természetes? Pl. az anyagok. Vagyis az osztályteremben nap mint nap selyem, gyapjú, fa, kő veszi majd körül. Na meg az igényeihez igazítják a napirendet. Játékra, kintlétre nem sajnálják az időt. Az osztályombeli gyerekek márciusra már olyan barnák voltak, mint más egy hét hawajolás után. Kiderült továbbá, hogy az iskolaudvar nyárfái nemcsak azt a célt szolgálják, hogy az új gumiszőnyeges sportpályát bokáig szöszözzék a sporttanárok élettartamából néhány évecskét lecsippentve ezzel, hanem kimondottan jól lehet rájuk hintát szerelni. A kövek, botok építésre vannak teremtve. Ha pedig a külső szemlélő erre azt mondja, hogy a waldorfosok mindig nagy felfordulást csinálnak, akkor irigykedik.

A waldorfos szája körül narancsszínű, mert nem szevendélyt hoz uzsonnára, hanem zakuszkás kenyeret. Mindig van rajta vízhatlan kabát, mert a játék nem áll meg az udvaron, ha az eső esik. Az elmúlt évben egyetlen alkalommal voltunk csak tíz percig az udvaron, amikor annyira esett az eső, hogy az már kellemetlen volt egyeseknek. Egyes-egyedül nekem... Keze koszos, gumicsizmája, gumiruhája még koszosabb, elvégre negyven fokban az egyetlen pocsolya felfedezése és kidagonyázása meglátszik az ember gyermekén... Persze, mindvégig velük voltam, bár a játékban ritkán vettem részt. Hogy mi volt ebben jó számomra? Például, hogy szünetben nem más tancikkal együtt hódoltam a pletyka istenének akónyi kávésbögre takarásában előbb-utóbb elkerülhetetlenül rosszat mondva valakiről, bárkiről. De órán is koszolódik a gyermek, mert fest, süt, kavar, gyurmát készít, varr (vér!), takarít, amivel jól összekeni magát. Van erre a cselekvéssel járó koszra egy nagyon jó szó, magyar helyesírással írom, bár svéd: gegamoja. Hát gegamojázni már magáért a gegamojáért is érdemes, nem?

Néha odajöttek más osztályból, ácsingózva nézték a játszókat, bekérezkedtek, sőt lefilmezték a telefonjukkal! A helyzet nem rossz, viszont katasztrofális, úgy óvjuk az ifjúságot az élettől, mintha allergiás lenne rá! Döbbenten láttam, ahogy kisiskolás a bábszínházban ahelyett, hogy szépen veszteg ült volna katarzisélménytől tátott szájjal, mobiljával rögzítette az előadást...

A waldorfos gyerek, amikor az osztályban van, általában körben áll, ül, guggol, énekel, furulyázik, rúgja bokán a társát. Körben. És aki nem hisz abban, hogy a kör a tökéletes forma, annak ajánlom, hogy következőkor paralelogramma formájú mozdulatokkal próbáljon meg ablakot pucolni.

De hogy mégis mit tanultak idén? – faggatnak sokan, olvasni, mondjuk? Neeem, dehogy, azt szinte játék közben sajátították el, akik megérettek erre, de megtanultunk félszáz verset, éneket, kúszni, mászni, sepregetni, varrni, egymást elfogadni, játszani, naponta csiszolni a tengelyt, ami az égiekkel összeköt.

Ja, és a legfontosabbat is megéltük: hogy iskolába járni jó, ezért nem is vártuk a vakációt.