Védtelenül

Gyermekeinknek a legjobbat akarjuk. Bokatartós, márkás bőrcipellőt, ízléses játékszereket, biobabakencéket nem adunk neki, csokit sem hároméves koráig, hiszen egészsége a legfontosabb. Ezen túlmenően gondosan ügyelünk arra, hogy sok simogatásban, ölelésben legyen része, s általában mi magunk mosolygósak vagyunk. Mert ez meg a lelki egyensúlyához kell, ugyebár. De mit ér a családi harmónia, ha néha hagyjuk, hogy a bébicsősz is belekontárkodjon a nevelésbe ingyen és hívatlanul? Még mielőtt gondolatban szapulni kezdenék a kottybele jóasszonyt, leszögezem: a tévéről beszélek. Ki az, akinek a háromévese még nem látott rajzfilmet? Ha van ilyen, minden elismerésem az övé…
Hiába óvjuk következetesen a világ szemetétől, ha néha bekapcsoljuk a tévét, ömlik rájuk a szennylé. De nem is kell feltétlenül tévékészülék ehhez. Elég a világháló is. Mondjuk éppen a Futrinka-utcai kalandokat nézzük csemeténkkel laptopon, mert mi is azon nőttünk fel (a Futrinka utcán, nem laptopon), s az ugyebár ártalmatlan. Akármilyen elterelő hadműveletet alkalmazunk is, a videók közül előbb-utóbb kipattan… a gumimaci. Aki nem tudja, miről beszélek, annak elárulom, hogy egy ocsmány, zöld, éneklő gnómról van szó, amelyik obszcén mozdulatokkal kíséri gagyi szövegét. Aki tudja miről beszélek, az egyáltalán nem tartja túlzásnak a fentieket. Mert a gumimaci ragályos, mint a takonykór, s gyermekünk egyből kiszúrja, és megnézi legalább hússzor. De hagyjuk a világhálót, a hivatalos rajzfilmcsatornákkal sem járunk jobban.
Igen, sajnos mi igénybe vesszük ezt. Amíg lányomat altatom, a fiam nézheti a rajzfilmet, egyezség szerint. Hiába választom a legszolidabb gyerekcsatornát, így is mardos a lelkifurdalás,ahogy a beszűrődő hangokat hallgatom. A rajzfilmek nyelvezete igénytelen, szleng, de ez még hagyján! Ott vannak azonban a reklámok. Mondják, láttak már az üzletben színváltós farkú sellőbarbiért őrjöngő, neonlila énkicsipónit szorongató gyereket? Talán meg is volt róluk, s persze a szüleikről a maguk véleménye. Pedig nincs min csodálkozni, gyermekeink védtelenek a reklámcunamival szemben.
De milyen jó, hogy van bábszínház! Az kimondottan a gyerekeknek szól – gondoltam naivan, s vettem is magunknak jegyet a városnapokkor. A bácsiház – hogy fiam szavával éljek – borzalmas volt. Két vendégelőadást néztünk meg. Az egyik harsány ripacskodás volt, tizennyolcas karikás poénokkal teletűzdelve. Ezt még élveztük is fiacskámmal, úgy ahogy. A másik egészen jónak ígérkezett. Egy kitagadott kék kutyus útkereséséről szólt. Bájos könnyedséggel haladt a történet. Csak aztán jött a hideg zuhany. A kis nyomorult kutyát börtönviselt buldogok elpáholják. Utána szerre elé állnak, és komótosan levizelik(!). Az 5.1-es hangfalakon áradt a csobogás. Hát mit mondjak, a nézőtér egy emberként hördült fel.
Most akkor mi lehetne a következtetés? Nehéz a gyerek számára igényes, színvonalas programot találni? Jaj, dehogy! Csak vennünk kell a fáradtságot, hogy válogassunk, vagy pedig mi tervezzünk számára kultúrprogramot. Egy napját kell elmesélni, azt is élvezi, a  receptfelolvasást is szívesen hallgatja, vagy az emlékezést azokra az időkre, amikor ő még pici volt. Inkább azt kellene elérnünk, hogy ne hagyjuk őket kettesben a képernyővel. Nincsen ilyesmire szükségük, s minden perc kárukra van. De ha mégis muszáj bevetnünk a villanypásztort, legalább furdaljon a lelkiismeretünk, hogy otthagytuk őt. Védtelenül.