Variációk várandósságra

Lassan véget ér ennek a terhességemnek kilenc hónapja is. Már kezdett nehezemre esni, a négy emeletet maratoninak érzem. Itt a számvetés ideje. Mi történt bennem és rajtam ezalatt a négy év alatt, amióta először vártam babát. Az első terhességemről bátran mondhatom, hogy áldott állapot volt. Kezdetben nem is éreztem semmi változást, hetedik hónapos pocakkal is vígan ingáztam, hasznos tagja voltam a társadalomnak. Dolgoztam. Nem lett magas sem a vérnyomásom, sem a vérsüllyedésem. Anyósom biztatott, ő nem félt engem a szüléstől, mert olyan vagyok, akit nem kell félteni. Másrészről anyám nagyon is aggodalmaskodva vizslatott. Fiam, nem vagy ideges? Mutasd, nem rágod a körmöd? Mi ez a nagy nyugalom? Hirtelen a semmiből bukkantak fel családon belül a rémtörténetek, de még ez sem bosszantott. Férjem havonta fotózta gömbölyödésemet. Lépten-nyomon ajnározta testemet, amely – mint egy anyahajó –  vígan túllebegett a bűvös – és még leadhatónak tartott – 12 kilós súlytöbbleten, s 17-ig meg sem állt. Párom hajóskapitányi-büszkeséggel vizslatta a terebélyesedő far-tat részt…

Teherbe estem második gyermekünkkel. Jó volt ugyan a terhesség, mégsem sikerült minden percét kiélveznem, mert a nagy is kicsi volt. Az alatt a kilenc hónap alatt szembesültem először azzal, hogy türelmetlen vagyok a fiammal, nem akarom látni, hallani még kevésbé. Tehát terhesen kudarcot vallottam, mint egygyerekes anya…Imádtam az ilyen kérdéseket, hogy: és akartátok? Vagy pedig a megjegyzéseket, hogy: nahát, milyen bátrak vagytok!   Mintha ez amolyan kiállni való bátorságpróba lenne. És mit nyerünk, ha kiálljuk? A legkisebb aranyhajú királyfi keze már a miénk volt, a többi porcikájával egyetemben. Talán most kapunk egy királylánykát. De hiszen nem is mi vagyunk a bátrak, hanem ő, hogy minket választott szüleiül – vágtunk vissza, amikor már megsokalltuk a beleszólást. Közben meg repedezett a láthatatlan burok, amelyben fiacskámmal kölcsönösen imádva egymást majd másfél évig lebegtünk. A vajúdás napja volt az utolsó, amit kettesben töltöttünk. Minden fájásnál lassú csárdást jártunk, nem kérdezősködött, nem zavart, de úgy nézett rám, mint aki mindent ért. Énekeltük a Bújj-bújj zöld ágat, s amikor a nyitva van az aranykapuhoz értünk, majd hanyatt estem, ahogy a dalocskából kihallottam az ősi üzenetet. Estére meglett a lányunk. Fiamnak másnaptól osztoznia kellett rajtam, de cserébe felfedezte az apukáját.

Harmadik gyermekemmel vagyok várandós. Vártam, hogy ránk találjon, s azóta várom, hogy  megismerjem. Miért kell neked még egy gyerek? – faggatott a férjem, nagyon is rátapintva a lényegre, a kell-re. Csak hallgattam, mert mit is mondhattam volna, hogy kíváncsiságból? Mígnem rám villantva zöldes-szép szemét férjem kimondta: tudom már, azért, hogy ne kelljen dolgoznod…

Szerintem a terhességeken is lehet javítani gyakorlással. Egyre bensőségesebbé válhat. Mostani magzatommal kommunikálunk. Ha elkeseredem – és miért is ne tenném néha – az apró lányom nyomban fickándozni kezd, hogy hé, anya, itt vagyok, ne szomorkodj. Ha terhességemről faggatnak, könnyűnek mondom. Mit számít, hogy vádlimon a visszerek vízrajza tündököl, s hogy néha olyan részem fáj, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Csak ez a kozmikus várakozás ne lenne, ami gyakran kirepít már meglévő gyermekeim köréből!

Ezt az időszakot is ki kellene élveznem a maga teljességében, mert ilyen közel többé soha nem leszek a gyermekemhez, mint most. De mégis várom, hogy jelezzen: mindjárt indulok, csak magamra kanyarítom magzatmázas köpenykémet. És akkor végre megszületnek. Világra jön a kislányom és vele együtt egy nagyon sérülékeny teremtmény, egy vadonatúj háromgyermekes anya.