Kis kórházi illemtan

Amennyiben az ember lánya végül – annyi ellenérv mellett – mégis a kórházat választja szülése helyszínéül, nem árt, ha néhány alapvető szabályt megtanul. Az első ilyen, hogy illik valahogy még a tolófájások előtt beérkezni. Egyrészt a liftes néni vérnyomása miatt, másrészt azért, hogy a bábának legyen ideje előkészíteni és persze alkalmazni a beöntő-borotváló-gátvágó felszerelést. Kérdésekre illik készségesen válaszolni fájás közben is. Egész mondatban. Például a családi állapotot firtató elmorrantott kérdésre nem ildomos egyszerű ujjfelemeléssel válaszolni – a gyűrűssel, persze… Ha már épphogy a véghajrára csöppentünk a szülészetre, fontos, hogy ezalatt kellő önfegyelmet tanúsítsunk. A kecskében kárt ne tegyünk, frissen szült asszonyokat, fejfájós, duplaműszakos bábákat ne zavarjunk meg sikolyainkkal. Nem illik a baba érkezésekor a bába kezét vasmarokkal lefogni, a babát Istenhozottal üdvözölni, netalán mellre tenni, hisz ezzel homokot szórnánk a kórházi rutin finom fogaskerekei közé…

Ha szülés alatt szakadtak-repedtek a szövetek – miért is ne tették volna ekkora babával – ők figyelmeztettek, jobb lett volna vágni. Most így is varrni kell. De maga makacskodott, kismama. Kitolta. Hát igen, kitoltam (főként magammal). Bár azért még mindig szakadás-párti vagyok. De legalább ilyenkor már megengedett a panasz. Amíg az egyikük keresztszemes öltésekkel varrja belém monogramját, a másik bába viccet mesél. Ne feledjük, illik ilyenkor – fájdalomküszöbünkhöz mérten – legalább párat kaccantani.

A lekászálódást a kecskéről illik gyorsan megoldani. A háromszemélyes szalonba érve lábtörlőnyi, férjhozta mogyorós csokinak nem esünk neki. Előtte a szobatársakkal beszélgetünk. Ketten vannak, borzalmas szüléstörténetekkel. Meghallgatjuk, részvevően bólogatunk. Jaj, dehogyis mondhatunk olyant, hogy jól érezzük magunkat, vagy jó volt a szülés, felemelő! Ezzel csak a szobatársak kínjait kérdőjeleznénk meg. Ehelyett illik a mogyoróscsokit elosztani. Neked nem is szabad enni, mert fog – kedveskedik az egyik asszony. A figyelmeztetést megköszönni, mogyoróscsokit apró sóhajjal elengedni. Nem, nem illik kebelbarátnét harsány rikkantással felhívni, hogy: na képzeld, három-null javamra! Férjtől pusmogva elbúcsúzni, szerelemről, örömről beszélni szintén nem illendő. Ha valamilyen hiba folytán mégis szóba kerülne a házastársi szex, csak olyan hőfokon említendő, mint mondjuk a háztartási keksz…

Szüléstörténetünket illendő jó sötét színekkel ecsetelni, előadás közben javallott nyögni az oxitocintól visszahúzódó méhfájdalmak miatt. – Nahát, neked nem is nagy a hasad! – irigykedő felkiáltásra csak egyetlen elfogadható válasz van: – De nézd, milyen narancsbőrös a combom! – Igen, de hármat szültél…– engednek vissza hirtelen jött jóindulattal közösségükbe.

Elalvás előtt még kicsit illik azon búsongani, hogy nem jön meg a tej, ha mégis megjött, akkor meg az is szörnyű, hogy ömlik! Biztos be fog durranni a mellem, ezt nem tudja kiszívni a baba! – szokás ilyenkor mondogatni fancsali képpel.

Másnap szó nélkül szembesülnünk kell az igény szerinti szoptatás helyi értelmezésével: nem azt jelenti, hogy a babánk akkor és annyit ehet, amikor, amennyi neki jól esik! Háromóránként tessék mellre tenni anyuka, hogy rend legyen! (A fentiekre fittyet hányva illik legalább egy kis lelkifurdalást érezni.)

Asszonyok sezlongszerű ágyakon. Néha lustán felemelkedik egy kar és egy tál gyümölcsért nyúl. Ez akár egy riviérai közelkép is lehetne. Hát igen, hol másutt tehetném meg büntetlenül, hogy a barackkompótot svájci csokoládéval egyem, mint épp a kórházban… A szoba babaillatú, kellemes asszonyi légkör lengi be. Itt fajra és műveltségi szintre való tekintet nélkül mindenki barát. Utálni egymást nagyobb erőfeszítésbe tellene… azért mégis sikerül nekik egy kicsit, amikor elsőként kapom meg az elbocsátó papírt. Közhelyekkel illik búcsúzni, hogy sok erőt, meg, hogy az egészség meglegyen, a többi nem fontos… már majdnem kilépek az ajtón, amikor hirtelen úgy meghatódom, majd’ elsírom magam. Ó ti csodálatos, szétkaszabolt, strapabíró asszonyok! Gátharcostársaim! Köszönöm, hogy pár napra köztetek lehettem. Persze nem mondok semmit, csak kilépek.

Az autóig még illik görnyedt testtartásban elvánszorogni, nehogy valaki kilesse a bennünk tomboló boldogságot. Még ártanánk a kórház jó hírének…