A pénz beszól

Két szó árnyékolja be nagyon honi létezésünket: nincs pénz. Az, hogy nincs pénz, mindent átszövő és meghatározó életérzéssé vált, beleivódott csontjainkba, bepállott bőrünkbe, kigőzölög pórusainkból, eltompítja tekintetünk fényét, ráncokat rajzol homlokunkra. Most kicsit a pénz, család és hétköznapok viszonyáról – helyszűke miatt vázlatosan, egyetlen szemszögből, néhány képben.

Sok családban a pénz apa hatalma – látunk ilyet, bizony: apa nem ver, nem üvölt, nem iszik, nem nőzik, de neki valahogy mintha több jutna a kevésből is. Kütyüket vesz, napi egy doboz cigit szív, neki mindig jut alkoholra (ha mégis iszik), számára természetes a költségigényes közösségi élet. Anya eközben egyedül vonszolja maga után gyermekeit és a nagypiac idényterményeit, a reklámszatyorból kilóg a kilós kenyér és a tejesdoboz. Anya mindig otthon ül és beoszt, a semmiből főz, grízgaluskát kever a húslevesbe, hogy ne vegyen most háromötvenért laskát a közeli kisboltban. Az olcsóbbik turkálóból öltözködik és öltöztet, ahová használt barbiért és matchboxért is gyakran betér. A gyerekeknek új játék csak karácsonykor, új ruha iskolakezdéskor jut (anyának soha), a hűtőben húsz deka olcsó párizsi és két leárazott halkonzerv hever. Apa nem szereti a halkonzervet, vacsorára szalmakrumplit kér, még garanciában levő laptopján videojátszik este, anya eközben akciós hajfestéket ken fáradt-hosszú hajára, szülésektől megszélesedett testén fakó pamutalsóvá lett az egykor habkönnyű csipkebugyi.

Aztán sok családban a pénz anya hatalma – ilyet is látunk, bizony. Anya arcán mindig az elégedetlenség ráncai, ajka szélén savanyú a mosoly. Anya a pénz helyének egyedüli meghatározója, vásárolni akar, gyakran és sokat: új ruhát, kanapét, konyhaszekrényt, hosszú szálú szőnyeget, többszáz lejes gyerekcipőt, kisdedfejlesztő műanyag ketyerét, márkás melltartót, reklám-szempillaspirált. Apa két munkahelyet vállal, soha nincs otthon, már a híradó alatt elalszik este a kanapén. Hétvégén autót javít, leszakadt ajtót szerel, hogy azért se kelljen pénzt kiadni. A hűtőben szintén húsz deka olcsó párizsi és két halkonzerv hever. Apa nem szereti, de megeszi a halkonzervet vacsorára, majd lestrapált okostelefonján benéz a fészbúkra – szeméből rég kihunyt a szikra, szikkadt testén anya által vett, rosszul vasalt turkálós pantallóvá lett az egykor feszes Lotus-farmer. Életét régóta csak néhány részletre fizetett termék határozza meg.

Aztán persze sok családban szerencsére a pénz közös ügy, közös nyomás, közös gond. Nézzék ezeket a szavakat, nehezek, sötétek, kiszolgáltatottságot hozók – mennyivel jobb lenne azt írni: a pénz közös öröm. De valahogy mintha ritkán társítanánk pozitív jelzőket a pénzhez. Vajon pusztán azért, mert kevés jut belőle, csak ezért a görcs, a kicsinyes elszámolás, a szűkmarkúság, a kuporgatás? Vajon csak ezzel magyarázható az állandóan, szégyentelenül, mindenütt mindenki által kimondott kérdés: mennyibe került? A mennyibe kerül(t) társalgási dzsolidzsókerré lett, mindig felhangzik, sokszor indiszkréten, mohón, önigazolásra éhesen. Pedig néha megengedni egy lejjel drágábban a száraztésztát a húslevesbe, füstölt pisztrángra cserélni a leárazott halkonzervet, taxival hazamenni egy sötét téli estén, koncertjegyet, soron kívül új játékot, új ruhát venni, nem kérni pótlást a benzinárba egy ismerőstől a fuvarért, ha amúgy is ugyanoda vezet utunk – igen, van úgy, hogy mindez többet ér néhány élére állított tízlejesnél. Kevesebbet dolgozni kevesebb pénzért olykor szintén több örömet hoz néhány sebtében megvett használati tárgynál.

Persze: keveset keres a többség, tényleg keveset, a holnap folyton bizonytalan. Közben haladni kell, előteremteni a viszonylagos jólét (jóllét?) díszleteit, ami gyakran csak állandó spórlással, gyötrő hiányérzettel, hihetetlen lemondással érhető el, és úgy is csak lassan, évek alatt. Életformává, állandó életérzéssé válik az, hogy nincs pénz, pedig ekként élni fékezett habzású, ridegséget, beszűkülést hozó. Behúzva rezzen a váll és a lélek, a világ pedig véget ér a frissen cserélt bejárati ajtónál.