A fele se...

Régen tréfáltak meg utoljára április elsején. Idén sem csapott be senki, nem rántották ki alólam a széket, mielőtt leültem volna, nem hívtak meg halott rocksztár búcsúkoncertjére... – gondolom, mást sem. Hiányzik? Ezért lenne, hogy magunkat szoktuk nem középiskolás fokon ámítani? Az bizony életre szóló áprilisi tréfa, hogy dől belőlünk a bizonyosság, nekünk aztán minden kijár, ami jó. Ló- és térerő, pálmafák árnya, nyaktartó párna, ha küzdesz, pálma, csirkéből is combja, nem a szárnya. Jogos bosszú, néha aszú, könnyű születés, fogzás, gyermekkor mackós tapétája, nyolc napra gyógyuló szerelmek stafétája, egyetem-begyetem, ingatlan-bingatlan, egyetlenem holtodiglan, majd egy darab gyermek, vagy minek is az... és így tovább, beszippant ez az ócska bújócska, mígnem ipi apacs megtalál a nagy ripacs, a...

S mivel azt érezzük, nekünk mindezzel az élet tartozik, megsértődünk, ha bármelyik is hiányzik. Pedig semmi nem magától értetődő, minden jó ajándék, igazán megköszönhetnénk, vagy legalább a szándék, az volna meg bennünk, hogy adjunk hálát bármiért, ne csak a világhálót rinyáljuk tele, ha már több bú nem fér a szívünkbe bele...

Mert örülj, ha nem vertek gyerekkorodban, s nem szobádban robban a bomba, ha gond van. Nagymama, nagytata ritka kiváltság, jobb mint mesében a három kívánság. Volt gatyád, partedlid, ebéded, vacsorád, pezsgős vitaminod, mazsolád, csokolád. S gyerekként attól kellett bedilizz, hogy az asztalon már megint tejbegríz. Örülj, hogy tanítód nem üvöltött, mint eszement, hogy kimondhattad, ami nyom: ámen, nem, Eminem.

Ne magától értsed a kezed, a lábad, s hogy senki nem csalta el fejed felől a házat. Hogy tudsz még remélni, sírni, elpirulni, néha jogodban áll dühbe is gurulni. Láttál havat, szivárványt, délibábot, szántást, anyádat, amint éppen keveri a rántást. Nyáron sátortábort, bikinit, nem csadort, csak combodon a hurka zavart, s míg a tévé be nem kavart, azt se tudtad, mi a burka. El nem adtak, fel nem szabtak, fél vesédért el nem kaptak, nem használtak szexrabszolgának, mire fel mégis ez az extra bánat?!

Mindig volt közönséged, ha mímeltél drámát, s fél kezedet nem roncsolta szét a kézigránát. Reggel max. manélé riaszt, nem puskaropogás, legszörnyűbb bűzélményed forrása egy záptojás...Kimondod hulla, folytatod, pelyhesfehérhóóó, tudd meg, a tragacs is békeidőben fehér ló...

S e világon, ha üttök tanyát, hétszer adjatok hálát, ti anyák! Mert benneteket kiszemeltek, kihordtatok, szültetek vagy fekve eltűrtetek, szoptattok vagy etettek, nem számít, hisz éreztétek, amint az élet bennetek gyökeret eresztett! Látjátok a növekedést, tudjátok meg, ez nem kevés. Nem magától értetődő, hogy szeret a férjed, hogy reggelente a kávé illatára ébredj, hogy érinthetsz, simogatsz, nézed cirmos szemét, s nem kell kipletykálnod: ...az a mocsok, szemét...

És végül, ha már itt tartunk, nyeljünk le még egy békát, az sem mindennapi kegy, hogy nem vagyunk analfabéták.