Karácsonyi látogatás

Ha az időben utazhatnék, visszamennék egy napra nagyszüleim házába. Újra gyerek lennék. Álmaimban mindig ott járok, a márkosfalvi házban, nagymamám követem a konyhában, a nagytatámat az udvaron. Mindenhol ott vagyok, egy kis örökmozgó rádió. Folyton mesélek, magyarázok.

– Bekapcsoltad a rádiót? – viccelődött gyakran apukám, amikor rázendítettem. Ezt a szót használták: rázendített a gyermek. Vagy üldögéltem egy sarokban, és írtam, alkottam. Ha hétvége, akkor látogatás mamáéknál. Ha vakáció, akkor felpakolni mindent, ami kell, mert amíg az iskola el nem kezdődik, haza nem megyek, az biztos.

Ma már csak látogatás mamánál. Most már csak egy évben egyszer. Sietés, munka, egyetem, hosszú út, tervek tervek hátán. Nagymama emlékszik arra is, amit te már elfelejtettél. Neki eszébe jut, hogy minden nap képesek voltatok leenni az abroszt.

 – Mami, ez az abrosz tiszta volt? – hallom az unokatestvérem hangját. Mindig neki kellett megkérdeznie, bökődtem az asztal alatt. Mama meg fogta a fejét, ismét moshat.

Az edényeket minden nap kipakoltuk a szekrényekből, és játszóházat rendeztünk be helyette.

– Az edényeket mind a padlóra tettétek? Istenem!

Aztán egész nap halandzsa nyelven beszélgettünk, mama szentül meg volt győződve, ez bizony létező nyelv.

– Nézd meg, ezek a gyermekek kitaláltak egy nyelvet! Megáll az ész!

Tatát is üldözőbe vettük, az udvaron is mindent felforgattunk. Nagymama magas sarkú cipőiben kaffogtunk, a bicikliken „lovagoltunk”. Erre mama mind emlékszik, eszébe jut, és felemlegeti.

– Jaj, milyen rosszak voltatok! Gyertek el valamikor pár napra, maradjatok itt egy kicsit.

– Alig tudunk elszabadulni mama, tudod, sok a munka, főleg ünnepekkor! De találkozunk.

– Olyan keveset vagytok itt, jösztök és mentek is azonnal.

– Igen, de látjuk egymást.

Régen nem volt rövid a látogatás. Toporzékoltam és bömböltem az iskolakezdés előtt egy nappal. Mert megjöttek anyuék, és autóba kellett ülni, otthagyni mamáékat. Olyan soká volt még a következő vakáció. És utáltam az iskolát. Minden gyerek utálja az iskolát. Mamáék ott álltak és integettek, amíg elhajtottunk. Mama sírt, a szemét törölte a zsebkendőjével. Ma már minden búcsúzás sokkal szomorúbb. Nem tudjuk, mikor látjuk újra egymást.

A karácsonyi hadműveletek hiányoznak a legjobban, amikor Orsika még kicsi volt. És el kellett játszani az angyaljárást. Tatával elmentünk szánkózni. Végigsétáltunk a falun, húztuk Orsit a szánkón. Néha még én is felültem rá. De együtt ketten túl nehezek voltunk. Vagy a piros vasszánkó volt, vagy a zöld fa. A fát jobban szerettük. Kényelmesebb volt, és szebb színű. Nagyokat lehetett vele borulni. Gyorsabban hasított a domboldalon a temetőben. Mert a temetőbe mentünk szánkózni minden karácsony este. Betti, a testvérem is jött velünk néha, ő nagyon félt a szánkótól, kacagtuk is eleget. Egyszer a kapura is felcsattant szánkóstól. Mindig sikított, míg suhant lefele az oldalon. Elképzelem, minden karácsony éjjel furcsa sikolyok hallatszottak a temetőből. Zajongtunk. Tata mindig mondta, csendesen, itt az öregek már alszanak, még a halottakat is felzavarjátok. Ezt azért nem értettük: a halottakat mégis hogy? Otthon a család többi része fénysebességgel díszített, pakolászott. Kár, hogy engem sokáig nem lehetett átverni az angyaljárással. Orsit sem, később bevallotta, ő már bizony régen tudta, neki az iskolában elmondták a többiek, csak nem akarta, hogy rosszul essen nekünk. Úgy látta, mi ezt nagyon élvezzük. Élveztük is. Most ha kívánhatnánk, mind eltöltenénk újra azt az estét, amikor hazaérsz, ott a hatalmas karácsonyfa, alatta ajándékok halmaza, beásod magad közéjük, visítasz. Hát pont ezt akartam, épp azt hozta az angyal, amit kértem tőle!

Ma is mindig így szurkolok, azt hozza, amit szeretnék, Nádas Péter. Néha véletlenül Dragomán György néz ki a fa alól. Régen éppen így örültem a Micimackónak. Egy könyvvel igazán boldoggá lehet tenni egy embert. Egy történettel. Olyan, mint egy hosszas ölelés.

Aztán egyik alkalommal a temető felé vezető út már lassabban telt, tata már nem volt annyira jól, fáradékony lett. Az unokatestvérem benézett egy szomszéd házba, és meglátta ott a karácsonyfát.

– Megjött az angyal! – sikított, és azonnal hazafelé vette az irányt. Mi meg utána. – Állj meg Orsika, nem jött meg még az angyal.

Hát épkézláb magyarázatot nem tudtunk adni neki, miért nem jött még meg. Csak nézett ránk, átlátott ám a szitán.

Aztán elmaradt ez a kis együttlét, ott a temetőben. Oda is visszamennék, felnéznék újra a domboldalra, miután lecsúsztam: – Láttad, tata? Milyen hosszat jöttem!

Ma már csak álmomban látom tatámat. Egy idő után mindenkivel csak az álmokban találkozunk újra. Egy újfajta látogatás. Felszámolódik a határ álom és valóság közt, egybemosódik, ugyanolyan fontossá válik az álom, mint a valóság.

Emlékezés. Üldögélni csendben, bámészkodni ki az ablakon, merengeni, miért és hova szaladnak az évek, mikor lettem felnőtt, hol van az, aki már nincs itt köztünk? Emlékszel, Orsi, amikor kendőket lebegtettünk magunk előtt, szaladtunk velük körbe-körbe az udvaron, boszorkányost játszottunk, varázsoltunk. Most varázsolnék. Most kiszaladnék. A kis kolozsvári udvaromon kettőt lépnék. Emlékszem a sárga rücskös kis kendőre. Az volt a kedvencem. Neked melyik volt? Arra emlékszel, hogy addig ettük a fagyit, amíg már rosszul voltunk? Te nem is szeretted az édességet, az én kedvemért etted. Tata, emlékszel a Frédi cicára, amit a szomszédból kaptam, először ki nem állhattad, minek ide macska, aztán mindenhova követni kezdett, és megszeretetted, amikor a nyár végén visszavittük. Morcos voltál: hova viszitek azt a macskát? A szomszédban minden macskát megtartottak, volt vagy száz macska. Talán túlzok, de sok volt. Aztán beteg lettél, de mi nem értettük, mert gyerekek voltunk. A kórházban voltál, karácsony este volt. Rák. Tata beteg. Mi meg mamával voltunk otthon. A karácsonyfát már nem a ti házatokban díszítettük, hanem Orsiéknál, Kézdin.

Orsi abban az évben anyukámtól kamerás telefont kapott. Így egész nap kameráztunk. Videót forgattunk, komoly forgatókönyvvel Vénasszonyok ücsörögnek a telefon mellett címmel. A régi zöld telefont használtuk a belső szobában. Orsi volt a kamerás. Rajtam nagy piros kalap, piros pokróc köntösként felöltve, mazsorettbottal botladozva leültem a fotelbe.

– Indul a videó! Mondhatod, Reni!

– Há’ megmondtam, Józsi, ne is beszélj vélem! – hangzott el a betanult szöveg. A vonal túlsó felén recsegésropogás, tata hangját hallom: – Mi ez ott hátul, Margitka?

Lecsapom a kagylót. Orsi még mindig tartja a kamerát. Nyílnak és vágódnak az ajtók sorban egymás után. Mama érkezik. Jól lekiabálja a fejünket, nagyon megijedünk, leülünk szorosan egymás mellé. Az esti telefonbeszélgetésük zajlott, abba sikerült beleordibálni. Mindezt természetesen kamerára vettük. Aztán mama kiment. – Ellátom én a bajotokat, meglátjátok, mit kaptok!

Közben meg összebújva, megszeppenve üldögélünk, hirtelen egymásra nézünk, és egyszerre elkiáltjuk: a videó! Ugyanis a legjobb része a videóknak az volt, amikor visszanézhettük őket. Több nekifutásra sikerült ezt végignézni, annyira kacagtunk, vicces volt. Most is vicces. Ne haragudj, tata, te se, mama. Ezt senki sem értette, a mi közös kis videófelvételeinket, csak mi, ez a mi kis játékunk volt. Ahogyan minden más játék csak nekünk szólt. Amit csak a gyerekek értenek. Felnőttként már nem emlékszünk, miért volt olyan jó, mi volt benne annyira élvezetes. Az volt. A felhőtlen boldogság. Akkoriban azt sem értettük, mi az, hogy halál. Talán most sem értjük.

Emlékszel erre mind, mama? Ezek aztán az unokák, mondogattad mindig. Mi is emlékszünk. Néha elfoglaltak vagyunk, mindenhova szaladgálunk, nem látsz minket gyakran, de mindenre emlékszünk. Mindig, amikor ott voltunk, történt valami vicces. Mind együtt nevettünk. És még fogunk.

Nemsokára találkozunk.

Jancsó Renáta